A második oostendei rajtaütés (a hadművelet hivatalos megnevezése Operation VS) az első világháború során, 1918 tavaszán végrehajtott brit katonai akció volt a német megszállás alatt lévő belgiumi Ostende ellen, melynek során a városon át a tengerbe vezető csatornát torlaszhajók elsüllyesztésével igyekeztek járhatatlanná tenni, megakadályozva így, hogy a német haditengerészeti erők innen kiindulva hajthassák végre bevetéseiket. A Császári Haditengerészet 1915 óta használta a megszállt belga kikötőket a kereskedelmi háborúban támaszpontként az atlanti csata során. A hadművelet nem járt sikerrel.
Előzmények
A német hadsereg 1914-ben elfoglalta Belgium területének nagy részét és csak a tengerpart közeli Ypres környéke maradt az antant kezén az ország nyugati sarkában. A tengerpart többi részét a németek ellenőrizték, közte Antwerpen és Brugge stratégiai jelentőségű kikötőit.[2] Míg Antwerpen egy mély vizű kikötő volt, melyet a britek könnyen támadhattak a tenger felől, addig Brugge 10 km-re feküdt bent a szárazföldön és így viszonylag védett volt a tenger felőli támadásokkal szemben. A csatornahálózat révén Ostende és Zeebrugge városainál lehetett kihajózni innen a nyílt tengerre a kisebb hadihajókkal, mint rombolókkal, torpedónaszádokkal és tengeralattjárókkal a La Manche hajóforgalmának zavarására illetve Anglia délnyugati és Franciaország északi partja elleni támadásokhoz.[3] Az éjszaka bevetésre induló tengeralattjárók egy nappal hamarabb elérhették innen az atlanti vizeket, mintha németországi bázisokról indultak volna és kikerülhették így az Északi-tengert lezáró aknazárat.[4]
Bruges a két tengerhez vezető csatornával
1915-16 folyamán a Kaiserliche Marine a kis flamand kikötőt nagy haditengerészeti támaszponttá építette ki. A tengeralattjárók védelmére nagy betonbunkereket emeltek, nagy kiterjedésű barakkokat és kiképzőbázist emeltek a tengeralattjárók és egyéb hadihajók személyzetének részére.[3] Az itteni támaszpont ennél fogva a Nagy-Britanniát sújtó német kereskedelmi blokád egyik alapelemévé vált. Két korábbi sikertelen akciót már indítottak a britek a kisebb és keskenyebb oostendei csatorna lezárására. 1915. szeptember 7-én négy a doveri őrjárathoz tartozó Lord Clive-osztályú monitor bombázta már az itteni hajógyárakat. A britek csak 14 lövést adtak le, melyek a hajógyárnak csak egy részét borították lángba.[5] Az 1917. szeptember 22-ei bombázásban a zsilipeket érte találat.[6]
Két év elteltével támadták ismét az oostendei zsilipeket. Az első oostendei rajtaütést a zeebruggeivel egyszerre hajtották végre Roger Keyes altengernagy vezetésével 1918. április 23-án. Egyik akció sem hozott sikert, de míg Zeebruggénél oly közel jártak a küldetés teljesítéséhez, hogy a britek csak hónapok múltán fedezték fel, hogy valójában az sem érte el a célját, addig az oostendei egyenesen katasztrófához vezetett.[7] Mindkét a csatorna lezárására kijelölt torlaszhajó zátonyra futott és a legénységük kénytelen volt elsüllyeszteni fél mérföldre a kijelölt helytől heves elhárító tűz közepette, mely súlyos veszteségeket okozott emberéletben.[8] Így míg a zeebruggei csatornát lezártnak hitték, az oostendei nyilvánvalóan nyitva maradt, hasztalanná téve a másik helyszínen elértnek hitt eredményeket.
Brit tervek
Ostende tengerpartja 1915-ben
A korábbi rajtaütések után kijavított és új személyzettel ellátott hajókat Anglia délkeleti partjainál gyülekeztették, hogy megismételjék az Oostende elleni támadást, melynek révén azt remélték, hogy Bruggét el tudják vágni a tengertől és így az ott lévő 18 tengeralattjárót és 25 torpedónaszádot hónapokra csapdába ejthetik. Az áprilisi rajtaütésben részt vett önkéntesek tanácsaikkal segítették az újabb hadműveletet. Köztük volt Henry-Hardy korvettkapitány (Lieutenant-Commander; HMS Sirius), Alfred Godsal fregattkapitány (Commander), a Brilliant korábbi parancsnoka és Victor Crutchley főhadnagy (first lieutenant), szintén a Brilliantről. Ezek a tisztek Hubert Lynes sorhajókapitányt (commodore) és Roger Keyes tengernagyot egy jobban kidolgozott második rajtaütés tervével keresték fel.[9] Más tisztek is jelentkeztek az akcióra, Keyes és Lynes pedig kidolgozták az Oostende elleni akció hadműveleti tervét.
Két elavult cirkálót, a Sapphót és a zeebruggei rajtaütést megjárt Vindictive-et alakították át torlaszhajónak, kiszerelve a nem létfontosságú felszereléseiket, a szükségeseket pedig megerősítve. A hajók személyzetét önkéntesek közül válogatták ki.[9] A hajó elülső ballaszttartályait betonnal öntötték ki, hogy az védje a hajó orrát a támadás alatt és hogy elsüllyesztése után rögzítse a hajót. A Vindictive parancsnoka Godsal volt, 6 tisztje és 48 fős legénysége mind a Brilliant önkéntese volt az előző akció során. A feláldozandó két cirkálót Keyes vezetésével ismét négy monitor támogatta, míg nyolc romboló és öt motoros bárka Lynes parancsnoksága alatt állt.[10] A torlaszhajókhoz hasonlóan a motoros bárkák személyzetét is teljesen önkéntesek alkották, akik a korábbi belga partok elleni akciókban már részt vettek.
A haditerv hasonló volt a három héttel korábbihoz. A bevetést megfelelő időjárási körülmények között kellett végrehajtani mesterséges ködfüggöny védelmében. Az ellenséges partvédelem és repülőgépek tüzében a torlaszhajóknak egyenesen a be kellett hajózniuk a csatornába és ott keresztbe állva a személyzetüknek el kellett őket süllyeszteniük. Az előretörésüket a német part menti állásokat tűz alá vevő monitorok fedezték a távolból, a parthoz közelebbről pedig a rombolók.[10] A tüzérségi fedezet fontos volt, mert Oostendét a 28 cm-es ágyúkkal rendelkező Tirpitz üteg oltalmazta.[11] Miután a torlaszhajókat a megfelelő helyen elsüllyesztették, a személyzetüket a melléjük beálló motoros bárkáknak kellett kimenekíteniük és a monitorokra átszállítaniuk. A hadművelet célja a csatorna teljes lezárása lett volna. A brit hadvezetésnél úgy vélték, hogy ezzel teljesen elzárhatnák a bruggei német támaszpontot a nyílt vizektől. Valójában azonban a zeebruggei akciójuk sem járt sikerrel, de erről ekkor még nem voltak információik, így ettől a sikertől Brugge hónapokra való teljes kiiktatását remélték.[12]
A rajtaütés
A rajtaütéshez minden előkészületet elvégeztek május első hetére és május 9-én az időjárás csaknem tökéletes volt a végrehajtáshoz.[13] A brit hajóhad Dunkerque-nél gyülekezett és röviddel sötétedés után útnak indult. Éjfél után két perccel a Sapphón volt egy kazánrobbanás, ami miatt ennek az egységnek vissza kellett fordulnia.[7] Ez a baleset felére csökkentette az Oostende blokádjára kijelölt torlaszhajók számát, de Lynes ennek ellenére is a hadművelet folytatása mellett döntött és 01:30-kor megközelítette a kikötőt. A támadás kezdetén motoros bárkákról indított torpedók segítségével kiiktatták a mólók végén elhelyezett géppuskaállásokat.[14] Az újonnan megalakult Brit Királyi Légierő 10 nehézbombázója gyújtóbombákat dobott a német állásokra, de nem okoztak jelentős károkat.[1] A köd ellenére a légitámadások a tervek szerint folytatódtak Charles Lambe dandártábornok vezetésével.[15] A légitámadásokkal egy időben a királyi tengerészgyalogság tüzérsége (Royal Marine Artillery) is tüzet nyitott Oostendére Ypres körzetében lévő ütegeiből.[16]
a Vindictive helyzete az akció után
Godsal és Lynes a támadás előkészítésekor alaposan tanulmányozták Oostende térképeit az előző balul sikerült akció után, melyet a bóják áthelyezése révén hiúsítottak meg a németek.[17] Az alapos felkészülést azonban hatástalanná tette a hirtelen leereszkedő köd, mely teljesen láthatatlanná tette a partot.[18] A nagy ködben a kikötőbejárat előtt ide-oda hajózva Godsal kereste a csatornát, miközben a monitorok és a német partvédelem lövegei nagy távolságból tűzpárbajt vívtak egymással. Godsal a bejáratot jelölő mólókat kereste, mialatt a tűzpárbaj lövedékei a hajója felett repültek el. Miközben keresődött, két német torpedónaszád hagyta el Oostendét, hogy elkapják a cirkálót, de a nagy ködben összeütköztek és sérülten vissza kellett térniük a parthoz.[16] Ez idő alatt Godsal monitorjai szem elől veszítették a cirkálót a homályban. A Vindictive a harmadik próbálkozásra végül megtalálta a bejáratot, de ekkorra már csak az egyik motoros bárka kísérte.[19] A bárkáról kilőtt világító rakéta fénye megvilágította a kikötő bejáratához közelítő Vindictive-et és a hirtelen felbukkanó célpontot azonnal tűz alá vették a német ütegek és súlyosan meg is rongálták. Az elszenvedett találatok tovább fokozták a korábban Zeebruggénél elszenvedett sérüléseket és súlyosan károsították a Vindictive bal oldali propellerét.[19]
Godsal a Vindictive-et bal oldali kanyarodással próbálta keresztbe állítani a csatornában, de amint kiadta a kanyarodáshoz a parancsot a jobb oldali hajócsavar teljesen letörött és ez megakadályozta a cirkálót abban, hogy a kívánt mértékben el tudja végezni a manővert. Még mielőtt erről tudomást szereztek a hajóhídon, egy felépítménybe becsapódó lövedék azonnal végzett Godsallal és összezúzta a parancsnoki híd szerkezetét.[19][20] A hídon tartózkodók nagy része életét veszítette vagy megsebesült a robbanásban, köztük Victor Crutchley főhadnagy (first lieutenant) is, aki a kormánykerékhez botorkálva próbálta kellő irányba állítani a hajót. A megrongálódott propeller miatt azonban a manővert nem tudta kivitelezni és a hajó a csatornán kívülre sodródva egy homokpadra futott, csak részben elzárva a bejáratot.[21]
A Vindictive evakuálása
Felismerve, hogy a további manőverezés értelmetlen, Crutchley elrendelte a hajó elsüllyesztéséhez szükséges töltetek felrobbantását és a hajó elhagyását.[10] Mialatt William Bury gépészhadnagy előkészítette a tölteteket, Crutchley szemrevételezte a hajót és az összes túlélőt a hajó tenger felőli oldalára rendelte, ahol azok csónakokba szálltak. A heves ágyú és géppuska tűzben még körbenézett a hajón, hogy a holttestek között akad-e esetleg még életben lévő tengerész,[19] majd utolsóként hagyta el azt. A mentőakció azonban nem a tervek szerint haladt, mivel az öt motoros bárkából a nagy köd miatt csak az ML254 tudott a Vindictive-vel tartani. A parancsnoka megsebesült, a másodtisztje (executive officer) pedig elesett. A cirkáló mögött elfoglalt védett helyzete ellenére tovább érték a géppuskasorozatok és a fedélzetére átugrálók közül többen bokatörést szenvedtek.[22]
Az ML254 ezután lassan távolodni kezdett a csatorna torkolatától felső fedélzetén a Vindictive 55 fős személyzetének 38 túlélőjével és eközben ki voltak téve a gépágyúk tüzének. Ahogy Drummond kapitány a bárkájával a tenger irányába fordult, hogy a német partvédelemmel még mindig tűzpárbajt vívó hajókhoz közelítsen, utolérte őket az ML276.[22] Drummond a bárka parancsnokának, Rowley Bourke hadnagynak jelezte, hogy lehetnek még emberek a vízben, mire Bourke a kikötőhöz hajózott a megkeresésükre. Drummond túlterhelt és az elszenvedett sérüléstől süllyedő bárkája a kijelölt találkozási pont felé tartott, ahol a Warwick romboló átvehette a túlélőket.[23]
Bourke kiáltásokat hallva behajózott a kikötő torkolatába, de nem talált rá az elveszett emberekre. A gépágyúk és ágyúk elhárító tüzében négyszer közelítette meg a roncsot, mire rátaláltak a Vindictive két matrózára és a súlyosan sérült navigációs tisztjére, akik egy felfordult mentőcsónakba kapaszkodtak.[21] A fedélzetre segítették őket és épp visszaindultak már, mikor két 150 mm-es lövedék találta el a bárkát, megsemmisítve a mentőcsónakot és a sűrített levegős tartályokat. Emiatt a hajtóművek leálltak és erősen korrozív sav került a fedélzetre súlyosan megrongálva a hajótestet és kis híján megfullasztva a bárka eszméletlen kapitányát.[24] A heves tűzben a motoros bárka kibotorkált a kikötőből és egy másik későn érkező bárka vontába vette. A hadművelet után Bourke motoros bárkáján 55 lövedék és repesz ütötte lyukat számoltak össze.[21]
A partoktól távolabb a Warwick fedélzetére vette a Vindictive túlélőit és a romboló fedélzetén Keyes törzse épp a hadművelet eredményeit tárgyalta meg velük mikor a kikötő védelmére létesített aknamező egyik aknájára futottak. Az elszenvedett sérülés következtében a romboló erősen megdőlt.[25] A Velox romboló mellé állva átvette a Warwick, a Vindictive és az ML254 túlélőit. A még mindig felszínen lévő Velox-szal csak másnap reggel értek Doverbe. A rajtaütés után közvetlenül az elesettek számát nyolc elesettben, tíz eltűntben és 29 sebesültben adták meg. Német oldalon a veszteség három halott és nyolc sebesült volt.[26]
Az akció után
Az Oostende elleni második támadás részben sikeres volt. A csatorna egy részét sikerült lezárni és Bruggét látszólag sikerült elvágni a nyílt tengertől, azonban a kisebb hadihajók továbbra is szabadon tudtak közlekedni.[27] Valójában a jóval szélesebb zeebruggei csatornát sem sikerült lezárni az előző támadás során. Az akció sikerességének értékelése túl optimista volt. A csatornán keresztül már másnap közlekedtek az UC-osztályú kisebb német tengeralattjárók és a németek a következő hetek során mindkét kikötőnél újabb csatornákat ástak a közlekedés megkönnyítésére.[28]
Ostendénél a Vindictive roncsa lehetetlenné tette a nagyobb hajók közlekedését a csatornán, de a kisebbek továbbra is fennakadás nélkül ki-be járhattak. A Bruggében lévő nagyobb hajók a háború hátralévő idejére itt ragadtak. Az Oostende és Zeebrugge előtti torlaszok felszámolása még éveket vett igénybe és csak 1921-re távolították el őket teljesen.[21] Az Oostende és Zeebrugge elleni rajtaütések stratégiai szempontból nem voltak hatással az atlanti csatára.[28] Ennek ellenére Nagy-Britanniában az Oostende elleni rajtaütést sikerként könyvelték el. Három Viktória-keresztet és számos alacsonyabb rendű kitüntetést osztottak szét a résztvevők között. A brit admiralitás a Royal Navy által alaposan kitervelt és bátran kivitelezett akcióinak egyik kiváló példájaként hozta fel a hadműveletet, ami jelentős morális lökést jelentett a háború egyik legkritikusabb időszakában, a tavaszi offenzíva idején.[27]
Ez a szócikk részben vagy egészben a Second Ostend Raid című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Geoffrey Bennett. Naval Battles of the First World War. Penguin (1968). ISBN 0-14-139087-5
Ian L. Buxton. Big Gun Monitors: The History of the Design, Construction and Operation of the Royal Navy's Monitors. World Ship Society (1978). ISBN 0-905617-06-1
John Ellis & Michael Cox. The World War I Data Book. Aurum Press (1993). ISBN 1-85410-766-6
Mark D. Karau. Wielding the Dagger: The MarineKorps Flandern and the German War Effort, 1914–1918. Praeger (2003). ISBN 0-313-32475-1
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.png){kind=small}
