Hamsun 1890-ben, amikor megjelent első jelentős műve, az Éhség
A norvégiai Gudbrandsdalen vidékén született föld nélküli parasztcsaládban. Mivel vándorszabóként dolgozó apja nem talált elég munkát, 3 éves korában a család a sarkkörön túlra költözött, így a nordlandiHamarøyben nőtt fel szegénységben. Fiatal gyermekkorától dolgozott cipészinasként, kereskedőinasként, de később útépítő munkás, kőműves és segédtanító is volt. Kamaszkorában cikkei jelentek meg néhány vidéki újságban, ekkor vette fel a Hamsun nevet a túl mindennapi Pedersen helyett.
Néhány évet Amerikában töltött: utazott, kifutófiúként és villamoskalauz dolgozott, és anarchista nézeteket terjesztett. Hamar megtanulta az angol nyelvet; ezután angol nyelvű újságokban is megjelentek cikkei, néha novellái a szegény emberek életéről. Tapasztalatait Fra det moderne Amerikas Aandsliv (1889) című szatirikus művében adta közre.
Sikeres író
Visszatért Európába, Koppenhágába, hogy megírja hosszabb ideje tervezett regényét a szegénységről, éhezésről; eközben bolti segédként biztosította megélhetését. Az irodalmi áttörést Éhség (1890) és különösen Pán (1894) című regényei hozták meg; előbbit a norvég irodalom első valódi modern regényeként tartják számon. Hamsun Georg Brandes professzorhoz, nemzetközi irodalmi szaktekintélyhez vitte el munkáját, aki remekműnek találta, és maga keresett folyóiratot a folytatásokban való közléshez, majd kiadót a megjelentetéshez.
Hamsun művészetét meghatározza a civilizációval szembeni mély ellenérzés és az a hit, hogy az emberi beteljesedés a földhöz kötődik. Ez a primitivizmus (és a vele járó bizalmatlanság minden modern dologgal szemben) legerősebben Áldott anyaföld (1917) című regényében jut kifejezésre. Korai művei általában egy kitaszított csavargó köré épülnek, aki agresszíven szemben áll a civilizációval. Középső alkotói korszakában az agresszivitás átadja helyét a fiatalság elvesztése fölött érzett melankolikus lemondásnak. A kor romlása a témája olyan drámáinak, mint a Livets Spil (1896) és az Aftenrøde (1896), valamint Őszi csillagok (1906), Benoni (1908) és Halk húrokat penget a vándor (1909) című regényeinek. 1904-ben egy verseskötetet is kiadott Det vilde Kor címmel. Ebben az időszakban már világszerte ismert és népszerű szerző volt; sokat utazott, Dánia mellett sokat tartózkodott Párizsban, Oroszországban és a Kaukázusban, de eljutott Perzsiába és Törökországba is.
„
műveletlen emberben ilyen óriási műveltségű még nem volt
A britek elleni ellenszenve és Németország iránti csodálata együttérzővé tette a 80 éves írót Norvégia1940-es náci megszállásával;[1][10] a németeket a norvég függetlenség védelmezőjének látta a brit fenyegetéssel szemben.[10] Látványosan támogatta Vidkun Quislinget, a kollaboráns norvég kormány vezetőjét, és valószínűleg tagja volt Nasjonal Samling nevű pártjának is (bár ez utóbbi vitatott[12]).[1][9][11] Nobel-díját elküldte Joseph Goebbelsnek, majd 1943-ban az addigra már nagyrészt siket író Berchtesgadenben személyesen találkozott Adolf Hitlerrel, akinél panaszt tett Josef Terboven norvégiai német helytartóra. Fellépett a norvégok ellen kiszabott halálbüntetések ellen is. A diktátorról ugyanakkor bukása után nekrológot írt az Aftenposten című lapba, „az emberiség harcosának” nevezve a diktátort.[8][11]
A háború után két állami pszichiáter „tartósan korlátozott szellemi képességeket” diagnosztizált nála; időlegesen pszichiátriai megfigyelés alá került. A norvég hatóságok 1947-ben kelletlenül bíróság elé állították. Vagyonelkobzásra ítélték, és élete hátralévő részét szegénységben élte le.[1][9][10][13]1949-ben jelent meg Benőtt ösvényeken című utolsó könyve, melyben megpróbált magyarázatot adni a megszállás alatti szerepére; a könyv megírása arra utal, hogy szellemileg 90 évesen is friss maradt, szemben a pszichiátriai diagnózissal.[10]
Emlékezete
Irodalmi hatása
Összes művei 1954-ben, két évvel halála után jelentek meg tizenöt kötetben.[1]
Egyes vélemények szerint gyökeresen megújította a prózaírást: minden irodalmi hagyománytól független hangot ütött meg, különösen pályafutásának első szakaszában. A regény nélküle nem lenne az, aminek ma ismerjük. Több író szerint ő a modern regény atyja: csodálói közé tartozott többek között Thomas Mann, Hermann Hesse, Franz Kafka, H. G. Wells és Isaac Bashevis Singer.[7][11]
Művei több filmnek szolgáltak alapul, mint bármely más norvég szerzői Henrik Ibsent leszámítva. Már az 1920-as években, Nobel-díja után is készültek némafilmes adaptációk, melyeket számos további film követett.[10]
Megítélése
Norvégiában a II. világháború időszakának egyik legelítéltebb közszereplője lett Quisling után.[10] Miután Goebbels tízezres példányszámban nyomatta ki könyveit, és osztotta szét részben a Norvégiában bevetett német katonáknak, több ezer norvég küldte vissza műveit Hamsun tanyájára, néhányan pedig el is égették azokat.[11] Halála után hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az utókor értékelése öregkori politikai szerepvállalása ellenére visszahelyezze műveit a klasszikusok sorába.[7][9]
Norvégiában megítélése jelenleg is erősen ellentmondásos. Becslések szerint a norvégok mindössze 2%-a támogatta aktívan a nácikat; velük szemben napjainkban is erős ellenszenv él a norvég társadalomban. 2002-ben utcát akartak róla elnevezni Oslóban, de heves közéleti vita után a javaslatot leszavazták.[10] Hasonló viták folytak az író halálozási helyén, Grimstadban, ahol kiderült, hogy az átnevezésre javasolt utca két lakójának családtagjai is náci koncentrációs táborokban veszítették életüket; végül egy másik teret neveztek át. Norvégiában összesen hét településen viseli utca az író nevét.[12]
Hét évvel később, 2009-ben a norvég jegybank emlékérmét bocsátott ki az író születésének 150. évfordulójára.[13]Szonja norvég királyné visszafogott kis kiállítást nyitott meg Hamsun emlékére a nemzeti könyvtárban. Az ünnepségek azonban messze elmaradtak a három évvel korábban Henrik Ibsen emlékére rendezett nagyszabású eseményektől.[12]
Negyven évbe került az is, hogy felmerülhessen Hamsun – az író, nem a politikus – emlékmúzeumának felépítése. A Hamsun Központ névre keresztelt múzeumot végül 2009 augusztusában avatták fel gyermekkora színhelyén, Hamarøyben; az épületet Steven Holl amerikai építész tervezte. A megnyitón részt vett Mette-Marit norvég trónörökösné, ami jelzi a norvég társadalom megbékélését az íróval.[8] Zsidó szervezetek – köztük a jeruzsálemiSimon Wiesenthal Központ és a washingtoniZsidó Ügyek Intézete – ugyanakkor folyamatosan támadták Norvégiát, Hamsunt és a múzeum létrehozásának tervét azzal érvelve, hogy az a nácizmus egyik leglelkesebb támogatóját dicsőíti, és Hamsun irodalmi kiválósága nem takarhatja el felelőtlen és elítélendő viselkedését. A 150. évforduló megünneplését Avigdor Liebermanizraeli külügyminiszter, ultranacionalista politikus is elítélte. A norvég kormány válaszában tagadta a vádakat és azzal érvelt, hogy lehet ünnepelni az írót anélkül, hogy elfogadnánk politikai nézeteit.[12] Holl szerint egy ilyen intézmény az író életének jó és rossz oldalait egyaránt bemutathatja.[11]
Ezen ellentmondásos helyzetre igen érdekesen reflektál az 1996-ban készült Hamsun című, dán-norvég-svéd-német filmdráma, amit a neves svéd rendező, Jan Troell készített s amit 1997-ben Oscar-díjra is jelöltek. A filmben az író szerepét a svéd Max von Sydow játssza, aki az idős író szerepében remekül érzékelteti a megformált figura sodródását, bizonytalanságait, tévedéseit, s mindezek fölötti dühét, értetlenségét is, hasonlóképpen az idős író döntéseinek, szavainak félreértelmezéseit is.[14] A film a svéd Per Olov Enquist regényéből készült.[15]
↑ abcdefKovács Dániel: Múzeum a sarkkörön túl (magyar nyelven). hg.hu, 2009. szeptember 11. [2011. december 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. július 5.)
