8 × 2 - QF 5,25 hüvelykes (133 mm) Mk I ágyú 4 × 8 - QF 2 fontos (40 mm) légvédelmi ágyú
Fő páncélfedélzet:124-149 mm Fő lövegtornyok:149-324 mm Barbetták:274-324 mm Belső válaszfalak:50-299 mm
A King George V osztályú csatahajók voltak a második világháború során a Brit Királyi Haditengerészet legmodernebb csatahajói. Összesen 5 db ilyen csatahajót rendeltek és építettek meg: HMS King George V, HMS Prince of Wales, HMS Duke of York, HMS Anson és HMS Howe.
Az első világháborút követően öt nagyhatalom írta alá az 1922-es washingtoni szerződést, amely korlátozta az építhető hadihajók számát, azok páncélzatát és fegyverzetét. A szerződést 1930-ban Londonban megerősítették, de 1936. december 31-én lejárt és nem is újították már meg az aláíró nagyhatalmak (Nagy-Britannia, USA, Japán, Franciaország és Olaszország) közötti feszültségek miatt. Ezért a brit Admiralitás elrendelte egy új csatahajóosztály terveinek felvázolását 1936-ban, amelyet V. György brit királyról neveztek el. Az osztály hajói darabonként átlagban 7 393 134 korabeli font sterlingbe kerültek. Az osztályba tartozó első hajó építését 1937-ben kezdték és 1940-ben állt szolgálatba, az utolsó hajó 1942-ben állt szolgálatba, így az osztály minden egysége részt vett a második világháborús hadműveletekben. A Prince of Wales-t 1941-ben a japán légierő elsüllyesztette Brit Malájföld, a mai Malajzia partjainál.
Az V. György király osztályú hajók tervezése 1928-ban kezdődött. Az 1922-ben aláírt washingtoni szerződés a részes öt nagyhatalom (Nagy-Britannia, az USA, Japán, Franciaország és Olaszország) számára „hajóépítési szünetet” írt elő, vagyis megszabták az építhető hadihajók számát, nagyságát, korlátozták azok fegyverzetét és páncélzatát. Mivel ez a szerződés csak 1930. december 31-ig volt érvényben, ezért a Királyi Haditengerészet már 1928-ban elkezdte felvázolni, hogy milyen hadihajókkal kívánja felváltani az első világháborúból megmaradt, korszerűtlen csatahajókat, illetve a modern, de lassú Nelson osztályt.[1]
Azonban a washingtoni szerződést 1930-ban Londonban tartott konferencia során megerősítették és a "hajóépítési szünet" végét kitolták 1937-ig. A tervezési munkálatokat ezért 1935-ig elhalasztották, amikor még mindig a szerződéses korlátok figyelembevételével kezdték felvázolni az új csatahajóosztály paramétereit: legnagyobb vízkiszorítása 35 000 tonna, övpáncélzata 374 mm, fegyverzetének kiválasztásakor pedig 16, 15 és 14 hüvelyk (406, 381, vagy 356 mm) űrméretű ágyúkat terveztek kiválasztani. A tervezési célok között szerepelt a 27 csomós maximális sebesség (50 km/ó) és a 11–14 km-es lőtávolság. A hajóosztály tervezésénél kiemelt figyelmet fordítottak a torpedó elleni védelemre és a lőszerraktárak kiemelt védelmére.[2]
1935 októberében az Admiralitás döntést hozott arról, hogy 14 hüvelykes (356 mm) űrméretű ágyúkat rendelnek a hajóknak, egyszerűen azért, mert a nagy űrméretű ágyúkra vonatkozó rendeléseket az év végig le kellett adni,[2] viszont azt még nem lehetett tudni, hogy az 1936. december 31-én lejáró szerződést meghosszabbítják-e a nagyhatalmak képviselői. Az 1935 decemberében Londonban kezdődő konferencián az USA hajlandó lett volna beleegyezni a szerződés meghosszabbításába, ha azt Japán is aláírja. Utóbbi azonban 1936 januárjában elhagyta a konferenciát, míg Olaszország (Benito Mussolini vezetésével) megtagadta annak aláírását, úgyhogy végül csak Nagy-Britannia, az USA és Franciaország írta alá.
Az V. György osztály volt az első, amelynek tervezésekor a kazántermeket és a gőzturbinákat felváltva helyezték el a hajó belsejében, biztosítva azt, hogy egy szerencsés ellenséges találat nem tudja mozgásképtelenné tenni a hajót az összes kazán, vagy az összes turbina, megrongálásával.[3] A kazántermeket és a turbinákat párosával helyezték el a hajó védett belső részében. A hajtóművek névleges összteljesítménye kb. 110 000 LE (~82 000 kW) volt 230 percentkénti fordulaton, 400 psi gőznyomás és 371 °C vízhőmérséklet mellett.[4] A hajtómű tervezési tartaléka lehetővé tette, hogy csata közben vagy vészhelyzetben 120 000 LE teljesítményt adjon le, míg a Prince of Wales hajtóművei 128 000–134 000 LE közötti teljesítményt adtak le huzamosabb ideig probléma nélkül,[5] amikor a csatahajó a Bismarck után vadászott. Az osztály kazánjai a kortárs hadihajókhoz viszonyítva is gazdaságosan és hatékonyan működtek, azonban 1942 után az Admiralitás rákényszerült hogy rosszabb minőségű (magasabb viszkozitású és tengervízzel szennyezett) fűtőolajat használjon,[6] ami lecsökkentette a hajtóművek teljesítményét és megnövelte a karbantartási igényeiket.[7] 1944-re a fűtőolaj rossz minősége komoly gondokat kezdett okozni[6] és az Admiralitás új fúvókákat volt kénytelen kifejleszteni és beszerelni, amelyeket a Duke of York és az Anson kapott meg.
A csatahajó függőleges páncélzatának vastagsága a vízvonalon, a géptermek mellett elérte a 349 mm-t, a lőszerraktárak mellett pedig a 374 mm-t. Az övéért a fő keresztbordánál függőleges volt, de a keresztirányú válaszfalak közelében némileg elhajlott a függőlegestől, megnövelve ezzel a lőszerraktárak védettségét. Az övvért 7,2 méter mély volt. Ebből 4,6 méteren a vastagsága állandó volt, de az alsó harmada a géptermek mellett fokozatosan 112 mm-re, míg a lőszerraktárak mellett 137 mm-re csökkent. A páncél elvékonyítását a vízvonal alatt a víz levegőhöz mért nagyobb ellenállása igazolta; a vízvonal alatt becsapódó lövedékek kisebb sebességgel érték a hajótestet. A fő páncélövet a fő keresztirányú válaszfalak határolták, melyeket valamivel a hátulsó fő lövegtorony mögött, illetve az elülső fő lövegtorony előtt alakítottak ki. A páncélöv alsó, elvékonyodó harmada azonban némileg túlnyúlt a válaszfalakon. A válaszfalak vastagsága 249 mm és 299 mm között volt.[8]
A fő páncélfedélzet vastagsága a géptermek felett 124 mm, a lőszerraktárak felett 149 mm volt. A hátulsó keresztirányú válaszfal mögött egy 124–112 mm vastag páncélfedélzetet alakítottak ki a csavartengelyek és a kormányműterem biztosítása érdekében. E fedélzet széleit elhajlították a vízszintestől. Ez a rendszert egy 100 mm vastag válaszfalban ért végét a kormányműterem mögött. A hajó orrát egy 124–62 mm vastag páncélfedélzettel erősítették meg.[8]
A fő lövegtornyok 324 mm vastag homlok és 149 mm vastag tetőpáncélzattal rendelkeztek. Az oldalfalak vastagsága elől 224 mm, hátul 174 mm volt. A barbetták vastagsága elérte a 324 mm-t, de a középvonal felé haladva vastagságuk 274 mm-re csökkent.[8]
A parancsnoki híd viszonylag könnyű, 50–112 mm vastag páncélzatot kapott, mely nem tette lehetővé nagy kaliberű lövedékek feltartoztatását.[8]
A másodlagos fegyverzet valamint a tüzérségi állások s azok kommunikációs csatornái könnyű, repeszfogó páncélzatot kaptak csupán; a maximális lemezvastag ezeken a pontokon nem haladta meg az 50 mm-t.
A lőszerraktárak számára 37 mm vastag lokális repeszfogó páncélzatot biztosítottak.[8]
A torpedó elhárításért három hosszanti kamra felelt, melyek közül a középsőt folyadékkel telítették, míg a másik kettőt üresen hagyták. A fő keresztbordánál a harmadik kamrát egy dupla, 19+19 mm vastag függőleges torpedó válaszfal határolta, de a lőszerraktárak mellett e válaszfal vastagságát 22+22 mm-re növelték. Ez a lemezsor nem csak a torpedó elhárításért, hanem a páncélöv alatti ballisztikus védelem biztosításáért is felelt – a Dániai-szorosban vívott ütközet során épen ez a lemezsor állította meg a Bismarck egyik mélyen a vízvonal alatt becsapódó páncéltörő gránátját.[8]
A haditengerészeti szakértők többsége a brit páncél minőségét magasan a külföldi típusok fölé helyezi, mások szerint ezt az elgondolást nem igazolják empirikus adatok; szerintük a háború utáni lőgyakorlatok alapján a brit páncél minősége nem volt egyértelműen sem magasabb sem alacsonyabb a rivális nemzetekéinél.[8]
A Bismarck hivatalos, a Krupp vállalatok által kiadott páncéltörési görbéi alapján végzett számítások szerint a V. György osztály a következő immunitási zónákkal rendelkezett a német csatahajó 380 mm-es, 800 kg tömegű, 820 m/s kezdő sebességgel indított páncéltörő gránátjai ellen:[9]
Motortér)
Alsó átütési határ: 22,8 km
Felső átütési határ: 31,3 km
Távolság az alsó és felső átütési határok között: 8,5 km
Lőszerraktárak)
Alsó átütési határ: 16,9 km
Felső átütési határ: 35,5 km
Távolság az alsó és felső átütési határok között: 18,6 km
Fő lövegtornyok és barbetták)
Alsó átütési határ: 25,8 km
Felső átütési határ: 31,0 km
Távolság az alsó és felső átütési határok között: 5,2 km
Az V. György osztályú hajók fő fegyverzete 10 db BL 14 hüvelykes (356 mm) Mk VII ágyú volt, ezekből 4-4-et a hajó orrár és tatján található lövegtornyokba, a maradék kettőt az orrban található lövegtorony fölé építettek be. A lövedék tömege 720 kg. A fegyverzet kiválasztása során az Admiralitás figyelembe vett 16 és 15 hüvelykes ágyúkat is, de végül is a 14 hüvelykes ágyú mellett döntöttek.[11] Fontos megjegyezni, hogy a következő tervezett brit csatahajóosztály, a hat egységből álló, növelt méretű Lion típus már 9 x 406 mm kaliberű főtüzérséget kapott volna.[12] A tervezés során számos konfigurációt megvizsgáltak, köztük egyet 9 ágyúval, amelyből 2 x 3 az orrban, 3 a tatban található lövegtoronyban lett volna. Ezt végül elutasították és az osztály tervezésekor 12, 2 x 4 előre és 4 hátra beépített ágyúval számoltak. Hamar kiderült azonban, hogy az orrban található második 4-es löveg súlya és pozíciója instabillá tette volna a hajókat a megkívánt vízkiszorítás mellett, és ezért a második lövegtoronyba végül csak két ágyút szereltek.[13]
A gyakorlatban a lövegtornyok, elsősorban a négy ágyúval, megbízhatatlannak bizonyultak, a háborús időkre jellemző sietség, a tornyok forgó és állórészei közötti illesztési problémák, a nem megfelelő tesztelés, valamint a lőszerraktárak védelmében alkalmazott megoldások nagyon bonyolult és meghibásodásra hajlamos szerkezetet eredményeztek. Hosszabb tüzelés alkalmával a lövegtornyok hajlamosak voltak beragadni (a Bismarck ellen vívott csata során ez történt a Prince of Wales-al). A későbbiekben végrehajtott módosítások és a kezelőszemélyzet jobb kiképzése nagymértékben javított a helyzeten, de továbbra sem volt ideális.
A főfegyverzetből kilőtt oldalsortűz tömege elérte a 7,2 tonnát és a lövegtornyok 40 másodpercenként voltak képesek tüzelni.[14]
A másodlagos fegyverzet 16 db QF 5,25 hüvelykes (133 mm) Mk I ágyú volt, amelyeket kettessével építettek be a lövegtornyokba. Ezeket az ágyúkat egyaránt lehetett alkalmazni felszíni célpontok és repülőgépek ellen, maximális hatótávolsága 22 km volt, repülőgépek ellen 14 km magasságba lehetett velük tüzelni. Percenként elméletben 10-12 lövés leadására voltak képesek, de a gyakorlatban a tűzgyorsaság nem haladta meg a percenkénti 8-9 lövést. Ugyanez a löveg volt a módosított Lion osztályú 44 500 tonnás HMS Vanguard csatahajó és a 16 darab Dido osztályú, elsősorban légvédelmi feladatú brit könnyűcirkáló fő fegyverzete is.[15][16][17]
A fegyverzet része volt még 48 db QF 40 mm-es gyorstüzelő légvédelmi ágyú és további 6 db, kézzel működtetett Oerlikon 20 mm légvédelmi ágyú. Mivel a 40 mm-es ágyúk tüzelés közben rengeteg füstöt és vibrációt gerjesztettek, az ágyúkat külön toronyból irányították, később pedig távirányítással és radarral irányították ezeket. A légvédelmi fegyverzetet a háború végére jelentősen megnövelték: az HMS Anson fedélzetén 65 db 20 mm-es Oerlikon, 6 db nyolccsövű és 6 db négycsövű 40 mm-es ágyú volt.
Az V. György osztályú csatahajók fő fegyverzetét két magaslati tüzérségi állás szolgálta ki. Mindkét harcállást ellátták egy 4,57 méteres bázistávolságú, koincidenciális távmérővel.[18]
Az elülső harcállásra ezen felül egy Type 284 típusjelzésű rádiólokátort is rászereltek. Ez a műszer 600 MHz-es frekvencián és 50 cm-es hullámhosszon üzemelt, 25 kW maximális kimenő teljesítmény mellett. A rádiólokátor lehetővé tette ellenséges csatahajók nyomon követesét több mint 18 km-es távolságig.[18]
A kvadrupla lövegtornyokba 12,50 méteres, a dupla lövegtoronyba egy 9,14 méteres bázistávolságú, koincidenciális távmérőket szereltek.[18]
A rádiólokátor és távmérők szolgáltatta adatokat az Admiralitás legújabb, AFCT Mark IX típusjelzésű tűzvető számítógépe dolgozta fel.[18]
A hajóosztály első két hajója, a HMS King George V és a HMS Prince of Wales részt vett a német Bismarck csatahajó elleni hadműveletben, 1941 májusában. 1941. május 24-én a Dánia-szorosban a német Kriegsmarine egységei, a Bismarck és a Prinz Eugen nehézcirkáló ellen vívott ütközetben a Sir Lancelot Holland (1887-1941) altengernagy parancsnoksága alatt álló brit kötelékből az HMS Hood csatacirkáló elsüllyedt, az HMS Prince of Wales pedig megrongálódott. A csata előzménye volt, hogy a német Bismarck csatahajó kifutott a lengyelországi Gdańsk kikötőjéből és arra készült, hogy kísérőhajói (a Prinz Eugen nehézcirkáló, négy tengeralattjáró, két kisegítő és öt tartályhajó) kíséretében kitör az Atlanti-óceánra. Ezzel egyidőben a franciaországi Brest kikötőjében állomásozó Scharnhorst és Gneisenau csatacirkálóknak is csatlakozni kellett volna, de a brit bombázók súlyosan megrongálták a két csatacirkálót. Emiatt a flotilla parancsnoka, Günther Lütjens admirális azt kérte a haditengerészet parancsnokságától, hogy halasszák el a kitörést, amíg meg nem javítják a Scharnhorst-ot vagy el nem készül a Bismarck testvérhajója, a Tirpitz csatahajó.[20] Erre azonban nem kapott engedélyt.
A brit flotta egységei, köztük a Home Fleet (Honi Flotta) zászlóshajója, az HMS King George V. csatahajó, az HMS Prince of Wales, az HMS Hood és HMS Repulse csatacirkálók, az HMS Victorious repülőgép-hordozó és további 20 cirkáló és romboló álltak készen, hogy a Bismarck kitörését megakadályozzák. Az HMS Norfolk és Suffolk nehézcirkálókra bízták a Dánia-szoros őrzését. 1941. május 22-én egy felderítő repülőgép vette észre először a Bismarck-ot,[21] majd május 23-án az HMS Norfolk és az HMS Suffolk találkoztak először a német hajókkal. Este 20.30 körül a Bismarck tüzet nyitott a Norfolk-ra, amely ekkor visszavonult.[22]
A német hajók folytatták útjukat a Dánia-szoroson keresztül, de május 24-én hajnali 5.30-kor találkoztak a brit flotta egyik felével, amelyet a Prince of Wales és a Hood vezettek. A hajók 5.55-kor értek lőtávolságba és azonnal tüzet nyitottak. A Bismarck-ról kilőtt ötödik sortűz egyik lövedéke átütötte a Hood fedélzetét és a lőszerraktárba csapódva, azt felrobbantva kettétörte a hajót, ez a sérülés a csatacirkáló elsüllyedéséhez vezetett.[23] Az HMS Hood elsüllyedése után az HMS Prince of Wales egyedül maradt a német hajókkal szemben és négy találat érte. A főfegyverzet mechanikai problémái miatt 25%-kal csökkent a tűzgyorsasága, négyágyús fő lövegtornyai pedig alig működtek, így röviddel 6 után a kapitány visszavonulót fújt. A hátsó fedélzeten található 356 mm-es ágyúk folytatták a tüzelést, amíg a lövegtorony meghibásodása miatt itt is tüzet kellett szüntetni. Az összecsapásban a Bismarck is komoly károkat szenvedett.
Az HMS King George V. az HMS Rodney csatahajó és kíséretük segítségével süllyesztette el a Bismarckot 1941. május 26-27-én.
Az HMS Duke of York és kísérete süllyesztette el a német Scharnhorst csatacirkálót 1943. december 26-án, az északi-foki csatában.
A háború alatt a hajóosztály meglévő négy egységét számos alkalommal korszerűsítették, külső megjelenésük nagyjából változatlan maradt, az átalakítások során megnövelték a légvédelmi ágyúk számát, radarberendezéseket telepítettek, illetve felkészítették a hajókat a távol-keleti szolgálatra (javították a szellőztetést).
1944-ben eltávolították a King George V, Duke of York, Anson és Howe fedélzeti repülőgépeit.
A King George V-öt 1944 elején korszerűsítették – a repülőgép eltávolítása mellett megnövelték a légvédelmi tüzérséget, az egycsövű Oerlikonokat kétcsövűre cserélték, és a radart is korszerűsítették.
A Duke of York-on előbb 1942 december és 1943 február között, majd 1944 október és 1945 eleje között végeztek átalakításokat.
A Howe-ot 1943 december és 1944 április között korszerűsítették és készítették fel a csendes-óceáni szolgálatra.
Az Anson-t 1944 július és 1945 február között korszerűsítették, elsősorban új légvédelmi fegyverzet és korszerűbb radarberendezés beépítésével.