A Szir-darja és vízgyűjtő területeKankar fejedelem pénzérméje
Előlap: a nagyúr arcmása; hátlap: nemzetségjegye
A kangarok – helyesebben kankarok – írott történelmük hajnalán (i. e. 2. század) Közép-Ázsiában laktak. A Szir-darja középső szakaszának alföldjét birtokolták, valamint a Talasz és a Csu folyó lapályát.
A kankarok szomszédságában, ugyanezen időben, szkíta népek laktak. Az Urál hegység keleti oldalának pusztáin isszédok, a Szir-darja és az Amu-darja alsó szakaszánál ászik, a Kopet-dag északi előterében avarok vagy dahák, a Ferganai-medence területén amürgi szkíták, az Ili folyó és az Iszik-köl vidékén pedig szakaurak éltek. A Szamarkand köré tömörülő városokat ellenben iráni szogdok birtokolták. A közép-ázsiai szkíta népek, beleértve a kankarokat is, együttesen szaka névvel illették magukat.
A kankarok neve Klaudiosz Ptolemaiosz művében kakhagai szküthai (καχαγαι σκυθαι) alakban szerepel. Országuk – az Avesztában Kangha, a kínaiak hallása szerint Kang (康), Kangcsü (康居) vagy Kangkuo (康國) – vélhetően a Szir-darja középső szakaszának szkíta nevét örökölte. Az Aveszta a folyó középső szakaszának elnevezését Kangha, alsó szakaszáét Caius Plinius SecundusSilis alakban rögzítette.
A kankarok az i. e. 130. év táján hódításokba kezdtek, s az ókori Közép-Ázsia egyik legjelentősebb és legnagyobb befolyású államát hozták létre. Elfoglalták Szogdia északnyugati részét, valamint az ászik és az isszédok országát, s ők uralták a selyemút egyik szakaszát.
Az ászik szövetségének neve kezdetben, görögösen, Masszagetai (Μασσαγεται) volt. Szövetségük nevét, miután a kankarok alárendeltjei lettek, Alánra (Alanoi: Αλανοι) változtatták, s jó részük Kelet-Európába, illetve a Kárpát-medencébe költözött. Az isszédok országának neve kínai forrásokban Jen (岩), azaz Szakadék, Szikla.
Nevük
Vásáry István az iráni eredetűnek mondott kankarok nevét a Szir-darja szkíta elnevezésével kapcsolja össze: „Tudjuk azt is, hogy a Szir-darjának Taskenttől lefelé húzódó alsó folyását Kankar/Kangar néven is illették.”[1] A kankar (vagy kangar) név a magyarban is honos -ar névképzőt viseli, a folyó elnevezése azonban, Vásáry állításával ellentétben – az avesztai Kangha, illetve a kínai Kangkuo szóalakból következtetve –, *Kanka vagy inkább *Kankó lehetett. A kankar megszólítás jelentése tehát vélhetően *Kankó (folyó) országának lakója.
Történetük
A kankarok országának népessége az i. e. 2. században valószínűleg 80–90 000 embert tett ki, az i. sz. 1. század végére azonban elérhette a 600 000 főt. A kankarok nagyurának szállása Pejtien (卑闐) városában, a mai Taskent és Simkent közelében volt. Kangcsü lakói nagyobb részben vándorló pásztorok voltak. A nyári hónapokban észak felé terelték nyájaikat, gulyáikat és méneseiket, a telet pedig délen, szállásaikon töltötték.[2]
Taskent tartományt és az ősi várost az iszlám időkig – szkíta nevét különböző nyelveken próbálták visszaadni – a perzsák jobbára Čač (Csacs), a kínaiak Csösi (赭時) vagy Si (石), az arabok pedig aš-Šaš (Sás) elnevezéssel illették.
A kankarok birodalmának híre már a korai Han időszakban (i. e. 206–i. sz. 8.) elérte Kínát. Csang Csien (張騫) nyugati útja során adatokat gyűjtött Közép-Ázsia stb. országairól, és értesüléseiről jelentésben számolt be császárának. A kínaiak feljegyzései szerint Kangcsü ez időben kisebb királyság volt: „Az ország kicsi, és határos Tajüannal (大宛). Elismeri a jüecsék (月氏) névleges felsőbbségét délen és a hunokét (hsziungnu: 匈奴) keleten”.[3] (A jüecse név jüecsi alakban honosodott meg a hazai irodalomban.)
A kankarok az i. e. 130. év táján – a jüecsik vándorlása (i. e. 166–129.), s ennek kapcsán Görög Baktria bukása nyomán – országukhoz csatolták Szogdia északnyugati részét, valamint az ászik és az isszédok birtokait, s ekképpen Közép-Ázsia egyik legerősebb államát hozták létre. Szövetségre léptek a jüecsikkel, s az i. e. 84. évben az uralkodóházak közötti kapcsolatot házassággal is megerősítették.[3]
Amikor a buddhizmus – az i. e. 3–2. században – elterjedt Közép-Ázsiában, Kangcsü lakói között is akadtak hívei. Sok közép-ázsiai szerzetes vándorolt a kankarok országából Kínába, miként családi nevük, Kang (康) is bizonyítja.[2]
Az i. e. 104. évben Kína megtámadta a Ferganai-medence királyságát, Tajüant, hadi sikereket azonban nem tudott elérni. Az i. e. 102. évben a kínaiak nagyobb sereget küldtek, s bevették Tajüan fővárosát. Kangcsü támogatásáról biztosította a Ferganai-medencét uraló testvérnépet, az amürgi szkítákat, avagy szakákat (αμυργιοι σακαι), a kínai túlerő miatt azonban végül nem avatkozott a küzdelmekbe.[3]
Az i. e. 56. évben a hsziungnuk, avagy hunok szövetsége felbomlott. A déli hunok Kína területére, az északi hunok egy csoportja, Csecse csanjü (郅支單于) vezetésével nyugat felé vonult, a Tulaj (都賴水) – a mai Taraz – folyó vidékén telepedett le, s várost is alapított. Kankarok és hunok szövetkeztek a vuszunok (烏孫), a Han Birodalom csatlósai ellen, és több alkalommal kifosztották őket. Az időszámításunk előtti 36. évben Kína, pontosabban a Nyugati Területek Védnöksége (Hszijü Tutufu) megtámadta Csecse városát. (Részletesebben: Csecsei csata.) A hunok fejedelmét megölték, a kankarok országát azonban nem foglalták el, mivel a Pamír vonulatain túl helyezkedett el, és nem lett volna könnyű ellenőrizni.[2][3]
Az i. sz. 4. század közepéig a kankarok uralták Közép-Ázsia jelentős részét az Amu-darjától északra. A hunok (chionitae) ekkor megszállták a kankarok szogdiai birtokait. Nem sokkal ez után pedig a kínai forrásokban jüecsiknek, nyugati munkákban heftalitáknak, kusánoknak, illetve kidaritáknak címzett avarok vették birtokba, majd az 554. évben a türkök. Végül, az i. sz. 4. század végén, a kankarok is betagozódtak a hunok szövetségébe.[4]
A kínai Északi Dinasztiák (北朝) időszakában (386–581.) a kankarok országa először a heftaliták – kínai nevük, többek között, Jeta (嚈噠) –, majd a türkök (突厥) birodalmához tartozott. A kankarok későbben az úzok, illetve az ujgurok kötelékébe tartozó besenyők, kunok és palócok között tűntek fel, s részt vettek a szeldzsukok birodalmának megszervezésében is.[1]
A hatszázötvenes évek elején a Tang Birodalom (618–907.) hódította meg a Kangcsünek nevezett tartományt, és létrehozta Kangcsü Főparancsnokságot. A főparancsnok székhelye Szamocsien (薩末鞬 vagy 颯抹建) város, azaz Szamarkand volt. Nevezett tartomány azonban nem Kangcsü törzsterülete volt, hanem a kankarok egykori hűbéres birtoka, Szogdia. Kangcsü főparancsnoka irányította a tartomány államocskáit, az úgynevezett Csaovu kilenc barbár családját (Csaovu csiu hszing hu: 昭武九姓胡). A kínaiak uralma Szogdiában a 8. század közepéig, az arab hódításokig tartott.[5]
Amikor a hun szövetség népei, azaz a törökök megszállták Közép-Ázsiát, a kankarok a heftaliták, majd a türkök, s azután a kínaiak stb. fennhatósága alá kerültek. Négy–ötszáz év múltával nyelvükben jórészt törökké lettek, kisebb-nagyobb csoportjaik azonban vélhetően megőrizték anyanyelvüket is. A türk feliratokon is szerepel a kankarok neve, vélhetően az ászikéval összekapcsolva, kengeresz formában.[1] A kankarok többsége a Szir-darja menti és szogdiai városokban élt. Közülük többen a besenyőkhöz, a kunokhoz stb. csatlakoztak, és később Kelet-Európába, illetve a Kárpát-medencébe vándoroltak. Nagyobb részük azonban a közép-ázsiai népmozgalmak idején sem hagyta el ősi hazáját. A helyben maradottak a mongol megszállás idején (1219–1223.) súlyos veszteségeket szenvedtek. Szir-darja menti városaikat lerohanták a mongol hadak; népüket példátlan kegyetlenséggel pusztították, rabszíjra fűzték, illetve besorozták hadseregükbe. A kankar és kipcsak foglyokat Észak-Kínába hurcolták, és a Jüan-ház uralkodása idején (1206–1388.) a mongolok szolgálatába állították. Az 1308. esztendőben a mongolok kankar testőrcsapatot is szerveztek. A mongol hódítás után a kankarok maradékai török és mongol népek (karakalpakok, kazakok, üzbégek, valamint nogaji tatárok) közé vegyültek. Nagyobb csoportjuk a magyarok országában telepedett meg. Ma kun (úz), palóc, besenyő és csángó néven ismerjük őket.[6][7][8]
A kankarokat és a kipcsakokat rokoni szálak fűzték Khoraszmia, avagy Hvárezm uralkodócsaládjához. Turkan fejedelemasszony (Terken khatun) például – Jinkesi kán, a Baijut nevű törzs fejedelmének leánya, Alá ad-Dín Tekes (1172–1200.), hvárezmi sah felesége, II. Mohammed, hvárezmi sah szülőanyja – kankar származású volt. Testőrségében többek között kankar csapatok szolgáltak, s tartottak ki mellette a végsőkig. A mongolok Khoraszmia elleni bosszúhadjárata éppen a családi kapcsolatok miatt sújtotta elsősorban a kankarokat és a kipcsakokat. (Részletesebben: Mohammed cselekedetei; Mongol hadjárat Hvárezm ellen.) A kankarok Közép-Ázsiában viselt dolgainak leírása, egyéb vonatkozásban is, számos oldalt kitöltene. A jelentősebb események láncolatát követve lépten-nyomon a kankarok törökös nevét (kangli) olvashatjuk.[9]
A kangarnak címzett szabarok
A szóban forgó „kangarokat” a Keleti-Kaukázus vidékéről említik örmény és szír források a korai középkorban (5–6. század), Bizánc és az Újperzsa Birodalom 541. évi háborújával kapcsolatban.
Mar Grigor Martyrologiuma szerint I. Huszrau, a perzsák királya ekkor megtámadta a „kangarokat”, és őriztette földjüket. Mar Aba Vitája szerint a király és serege Örményországba és Kaukázusi Ibériába ment, s hadat viselt a „kangarok” ellen. I. Huszrau önéletrajzában leírja, hogy a perzsák elismerik a Zabargan fejedelem vezetése alatt álló, ötvenezer főt számláló három „kangar” törzs önállóságát, és tiszteletben tartják nesztoriánus kereszténységüket. Nevezett nép törzsei ekkor Kaukázus vidékén, a Szeván-tó és a Kura folyó közötti területen éltek. Huszrau azt is elmondja, hogy később e „kangar” törzsek észak felé költöztek.[10][1]
A szóban forgó „kangar” név első ízben az 5. század utolsó évtizedeiben munkálkodó örmény tudós, Lazarus Parphensis művében jelenik meg, s utóbb (a 6. században) az említett szír tudósok munkájában. A „kangar” kifejezés Mar Grigor, illetve Mar Aba írásában Hangaraye, illetve Kangaraye alakban szerepel. Mindkettő a középperzsa (pehlevi) 'wngr kifejezés átvétele, szolgai fordítása, s e szó jelentése bizonyára onogur. A szóban forgó név tehát az onogurok – fejedelmük megszólításából (szabar kán) következtetve szabarok – kaukázusi szálláshelyére hivatkozik, amely a Szeván-tavat és a Kura folyót összekötő út közelében helyezkedett el, Kaukázusi Albania és Kaukázusi Ibéria határánál.[11]
Történészeink egyike-másika szerint a (nevüket joggal viselő) kankarok a Kaukázus vidékéről költöztek északra, először az Urál folyó környékére.[1] Állításuknak azonban – mint láttuk – ellentmondanak a tények. A Keleti-Kaukázusban letelepedett „kangarok” valójában onoguruk, közelebbről szabarok voltak. Jó részük később, a perzsák támadása nyomán északra, Kelet-Európa pusztáira, a Kubány, a Kuma és a Tyerek folyó vidékére költözött.
Egy 692. évre keltezett beszámoló szerint a kankarok törzsei kipcsak törzsekkel éltek együtt a Fekete-Irtis és a Szir-darja között, a mai Kazahsztán területén. Ezen időszakban öltött testet – vélhetően kipcsakok és kankarok szövetsége – a besenyők népe.[12]
Harmatta János (1997a): Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre. Pp. 71–83. InKovács László és Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. A honfoglalásról sok szemmel III. Budapest.
Harmatta János (1997b): A magyarok nevei a görög nyelvű forrásokban. Pp. 129–130. InKovács László és Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. A honfoglalásról sok szemmel III. Budapest.
Sulimirski, T. and Taylor, T. (1992): Chapter 33a. The Scythians. Pp. 547–590. InBoardman, J., Edwards, I. E. S., Sollberger, E. and Hammond, N. G. L. (eds): The Cambridge Ancient History. III. Part 2. The Assyrian and Babylonian empires and other states of the Near East, from the eighth to the sixth centuries b.c. Second edition. Cambridge.
Szun Jütang 孫毓棠 (1992): Kangcsü 康居. Pp. 515–516. InCsungkuo ta pajko csüansu 中國大百科全書. Csungkuo lisi 中國歷史. Volume 1. Pejcsing–Sanghaj.
