Az Il–4 elődjét, a DB–3 repülőgép 708 kW (950 LE) teljesítményű M-87B motorjait 820 kW-os (1100 LE) M-88 motorokkal váltották fel, és az Li–2-höz kidolgozott új gyártási technológiával készült törzset kapott. A géppel 1939. augusztus-szeptemberben végezték a repülési próbákat. Az így modernizált gép a DB–3F típusjelet kapta, melyet 1942-ben Il–4-re változtattak. Egyes sorozatok szárnyvégei és a törzs első része faszerkezettel készült fém megtakarítás céljából. A gyártás teljes ideje alatt a motorokat állandóan továbbfejlesztették és az üzemanyagtartályok kapacitását folyamatosan növelték, hogy a repülési teljesítményt a hatótáv csökkenése nélkül növelni lehessen. A legjelentősebb fejlesztés azonban a toronyban elhelyezett 7,62 mm kaliberű géppuska cseréje 12,7 mm-esre. Ezzel egyidejűleg felismerték, hogy az ellenséges vadászgépek elsősorban a lövészeket támadják, ezért páncélzattal vették körül állásaikat. A fejlesztések okozta súlytöbbletet a motorteljesítmény növekedése nem ellensúlyozta, az Il–4 sebessége 404 km/h-ra csökkent a korábbi verziókhoz képest. A teljesítmény javítása érdekében kialakították az Il–6 típust, mely erősebb dízelmotorokat és fegyverzetet kapott, azonban a hajtómű nem bizonyult üzembiztosnak és ezért a sorozatgyártást nem indították be.
Sorozatgyártása a voronyezsi 18. sz., a komszomolszki 126. sz., a Moszkvában, majd később Irkutszkban működő 39. sz., valamint a moszkvai 23. sz. repülőgépgyárakban folyt. Az Il–4 bombázót sorozatban 1940-től (kezdetben még DB–3F jelzéssel) 1945-ig gyártották, az utolsó négy példány 1946-ban készült el Komszomolszkban. Összesen 5256 példány készült.
Szolgálatban
Bár az Il–4 csak közepes bombázó volt, nagy hatótávolsága stratégiai bevetésekre is alkalmassá tette. A szovjet légierő nem nagyon erőltette ezt a felhasználást, de Berlin ellen végrehajtott néhány bombatámadás során bevetésre került. Sokkal gyakrabban teljesített rövidebb távú bevetéseket, melyek során a bombatérben elhelyezett 2500 kg bombaterhen kívül a szárnyak alá felfüggesztett 1000 kg össztömegű bombával is felszerelték. Az A–7 és a G–11 deszant-vitorlázógépek vontató gépeként is alkalmazták. 1947-ben elkezdték a folyamatos kivonását.
Finnország négy DB–3F gépet vásárolt a németek által zsákmányolt készletből, ezek részt vettek a harcokban.[1]
Ez a szócikk részben vagy egészben az Ilyushin Il-4 című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Gordon, Yefim and Khazanov, Dmitri. Soviet Combat Aircraft of the Second World War, Volume 2: Twin-Engined Fighters, Attack Aircraft and Bombers. Earl Shilton, UK: Midland Publishing Ltd., 2006. ISBN 1-85780-084-2
Gordon, Yefim, Dmitriy Komissarov and Sergey Komissarov. OKB Ilyushin: A History of the Design Bureau and its Aircraft. London: Ian Allen, 2004. ISBN 1-85780-187-3.
Gunston, Bill. The Osprey Encyclopedia of Russian Aircraft 1875–1995. London: Osprey, 1995. ISBN 1-85532-405-9.
Keskinen, Kalevi; Stenman, Kari and Niska, Klaus. Suomen Ilmavoimien Historia 9, Venäläiset Pommittajat (Soviet Bombers). Espoo, Finland: Tietoteos, 1982. ISBN 952-99432-7-X.
Nowarra, Heinz J. and Duval, G.R. Russian Civil and Military Aircraft, 1884-1969. London: Fountain Press Ltd., 1971. ISBN 0-85242-460-4.
Stapfer, Hans-Heiri. Ilyushin Il-4 in Action (aircraft number 192). Carrollton, Texas: Squadron/Signal Publications, Inc., 2004. ISBN 0-89747-471-6.
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
