PROFILBARU.COM

	Ho 229 vagy Go229
Funkció	Nagy hatósugarú bombázó
Gyártó	Gothar
Tervező	Walter és Reimar Horten
Gyártási darabszám	3 (prototípus)
Fő üzemeltetők	Németország (Luftwaffe)
Első felszállás	1945 február
	Méretek
	Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Hossz	7,48 m
Fesztáv	16,75 m
Magasság	2,81 m
Szárnyfelület	50,20 m²
	Tömegadatok
	Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Szerkezeti tömeg	4600 kg
	Hajtómű
Hajtómű	2 db Junkers Jumo 004B
	Repülési jellemzők
	Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Max. sebesség	977 km/h
Hatósugár	1000 km
Legnagyobb repülési magasság	16 000 m
Emelkedőképesség	22 m/s
Szárny felületi terhelése	137,7 kg/m²
Tolóerő-tömeg arány	0,26
	Fegyverzet
	Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Beépített fegyverzet	4 darab Mk 108-as 30 mm-es gépágyú, R4M nem irányított rakéták
Bombák	2 darab 500 kg-os
	Háromnézeti rajz
	A Wikimédia Commons tartalmaz Ho 229 témájú médiaállományokat.

A Ho 229 Hermann Göring "3X1000" (1000 kg bombaterhet 1000 km távolságra 1000 km/óra sebességgel) bombázó kiírására a Horten fivérek által tervezett csupaszárny repülőgéptípus, amely csak a nullszéria gyártásának megkezdéséig jutott, bevetésre nem került.

Felépítése

Az addigi repülőgép tervezési gyakorlattal szakítva - bár az elv ismert volt és több vitorlázó repülőgépet építettek már ezen elvek alapján - egy csupaszárny repülőgépet terveztek, amit sugárhajtóművek hajtottak. A repülőgépet a tervezői után Ho 229-nek nevezték el, azonban ismert a gyártója utáni Go 229 megnevezéssel is.

A repülőgép fa szerkezettel épült, aminek több oka volt:

A radar nehezebben észlelte
Jobban ellenállt a találatoknak
A háború vége felé a fémek nehezen hozzáférhetőek voltak
A fa szerkezetet kevésbé képzett munkások is össze tudták szerelni

A prototípusok legyártását nehezítették a szövetséges bombázások, a BMW 003 sugárhajtómű legyártása tervezési és gyártási okok miatt egyre többet késett, ezért a gépet át kellett tervezni a Jumo 004 használatához. A Luftwaffe a sikeres bemutatórepülést követően 40 darabos nullszériát rendelt a gépből, és a gyártásra a gothai vagongyárat jelölték ki. A gyártás megindulása után a gyárat a szövetségesek elfoglalták és a félkész repülőgépeket az Egyesült Államokba és a Szovjetunióba szállították. A gép nagy hatótávolságú bombázónak készült, amelyet 4 darab Mk 108 jelű 30 mm-es gépfegyverrel láttak el, valamint 2 darab 500 kg-os bombát volt képes hordozni.

Típusváltozatok

H.IX V1: Prototípus meghajtás nélkül, egy példány épült .^[1]
H.IX V2: Az első motorral ellátott prototípus, egy példány épült Junkers Jumo 004B gázturbinával.^[1]

Ho 229 V3: Módosított légbeömlők, módosították a motorok pozícióját.
Ho 229 V4: Tervezett kétüléses vadász, csak részben készült el.^[1]
Ho 229 V5: Tervezett kétüléses vadász, csak részben készült el.^[1]
Ho 229 V6: Tervezett együléses vadász változat eltérő fegyverzettel.^[1]

H.IXb (V6 és V7 ): Tervezett kétüléses éjszakai vadász; Nem épült meg.^[1]

Ho 229 A-0: A Ho 229 V6 tervezett továbbfejlesztése ; Nem épült meg.

Utóélete

Az egyetlen fennmaradt példány (V3 verzió) az amerikai National Air and Space Museumban található, rossz állapotban. 2011 decemberében elkezdték a restauráláshoz szükséges vizsgálatokat, hogy a gépet kiállíthassák.

A B–2 Spirit külseje több hasonlóságot mutat a Ho 229-hez

A replika

A repülőgépet a rendelkezésre álló dokumentumok és a múzeumban méltatlan körülmények között porosodó példány alapján újjáépítették, a lopakodóképesség vizsgálatára.

Bár tervezésekor az elsődleges szempont a kis légellenállás, illetve a nagy teherbírás volt, vizsgálata kimutatta, hogy a csupaszárny konstrukció valóban biztosított a korabeli radarokkal szemben némi lopakodó képességet. A mérések szerint 20%-kal alacsonyabb a radarkeresztmetszete, így a hagyományos bombázók 160 km-es észlelési távolsága ennél a konstrukciónál csak 129 km lett volna, ami a sebességeket is beleszámítva a légvédelemnek 19 perc helyett csak 8 percet hagyott volna a reagálásra.

A konstrukció messze volt a tökéletestől, valamint a sugárhajtóművek megbízhatósága is messze állt az elfogadhatótól és már nem volt idő továbbfejleszteni, ráadásul 1945-re a német légierő kifogyott a pilótákból és az üzemanyagból is.^[2]