I. Henrik vagy Madarász Henrik[3] (németül: Heinrich I. der Vogelsteller), (vsz. 876[4] – 936. július 2.[4][5]) szász herceg 912-től, német király 919-től haláláig. A Szász dinasztia alapítója, maga a Liudolfing család sarja. Őt tekintik a német nemzeti királyság megalapítójának. Keménykezű uralma készítette elő Nagy Ottó tevékenységét.[4]
Élete
Trónra lépése
I. Dicsőséges Ottó szász herceg és Babenbergi Hedwig fiaként született. Édesapja halála (912) után a nagyhatalmú Henrik konfliktusba keveredett a Konrád családdal, köztük is elsősorban I. Konráddal, aki bár a német király címet magáénak mondta, tényleges hatalma csupán Frankföldre korlátozódott. Konrád halála után a két család házasságkötés révén kiegyezett egymással.
Az eseményt az egyház is támogatta,[1] és választás a szász és frank seregek egyesülését eredményezte.
Kezdeti harcok
Uralmát a törzsek alávetése helyett a törzsek szövetségére igyekezett alapozni, ellenfeleivel szemben mégis fegyverrel kellett föllépnie:[1] megválasztása belháború kezdetét jelentette, mert a svábok és a bajorok ugyanakkor Arnulf bajor herceget választották királlyá (? – 937) Arnulf ellenkirálysága azonban a mai napig vitatott. Tény, hogy lépések történtek Arnulf német királlyá történő koronázására[forrás?].
Ám a lázadók méltó ellenfélre találtak.[5] Elsőként I. Burchard sváb herceg vetette alá magát 920-ban a királyi hatalomnak,[5] majd 921-ben Arnulf is kénytelen volt meghódolni.[4][5]II. Burchard sváb herceg halála után saját bizalmasát, a Konrád-házi Hermannt ültette Svábföld hercegi székébe.
Később Károlyt saját nemesei lették a trónról – Henrik ezt kihasználva 925-ben hódoltatta Giselbert herceget.[6] Hogy Giselbert hűségét biztosítsa, saját leányát, Gerbergát adta hozzá feleségül.[6]
A magyarok
924-ben a magyarok újra Szászországba törtek.[6][9] Maga a király is kénytelen volt egyik várába zárkózni előlük.[6] Henriknek ekkor egyik vezérüket – talán valamelyik Árpád-fit – sikerült fogságba ejtenie, ily módon 9 évnyi békét tudott vásárolni a Németország-szerte rettegett támadóktól.[6][9]926-ban egy magyar sereg ugyan végigportyázta Bajorországot, Svábföldet és Lotharingiát, de ez a hadjárat valószínűleg a nagyfejedelem tudta nélkül történt, és nem is ismétlődött meg a béke időtartama alatt.[9] Henrik békekötésre és adó- (pontosabban hadisarc) fizetésére kényszerült.[4]
Harc a szlávok ellen
Henrik megkapja a német koronát madarászás közben. (Hermann Vogel festménye 1900 körül)
A belvillongások lecsendesedése, valamint a magyar támadások időleges szüneteltetése lehetővé tette a terjeszkedő politikát.[9] Keleten a szlávok elleni terjeszkedő politikáját kombinálta keresztény misszióval: ő (és fia, I. Ottó) elvette a polábok (Elba menti szláv törzs) földjeit[10] és határőrvidékeket (markokat) alakított.[10] Az elfoglalt városok minden férfi és női lakosát megölette,[10] a gyermeket rabszolgának adatta el.[10]927–929 folyamán a havelek, milcek, lausitzi szorbok ellen vezetett sikeres hadjáratot, amely Brandenburg (Brennabor) elfoglalásával a keleti kolonizáció kezdetét is jelentette.[9]929-ben Lenzennél leverte e vilcek és obodritok felkelését,[9] és még ebben I. Vencel cseh fejedelem is elismerte a hűbéri függést: lényegében innentől számítható Csehország betagolódása a birodalom szervezetébe.[9] A szláv törzsek ellenőrzésére alapította Brandenburg és Meißen várát.[4]
Merseburg
Amikor Henrik a 9 éves béke lejártával, 932-ben megtagadta a magyaroknak a további adófizetést,[9] már minden téren alaposan felkészült – királyi birtokokon épített várak ("városok"), páncélos lovasság felállítása,[1][9] szabadok hadi kötelezettségre fogása,[6] fegyverforgató városi polgárság szaporítása,[6] a magyarok módjára betanított könnyű lovasság szervezése[6] –, így amikor azok a következő évben rátörtek országára, 933. március 15-én a merseburgi (riadei) csatában vereséget mért rájuk.[4] A csatában cseh segédcsapatokat is bevetett.[4]
Dánok és burgundok
Henrik figyelme ezt követően északnak fordult.[9] A Dél-Dániát uraló svéd-viking király, Gnupa ellen vezetett hadat,[4] és 934-ben lerombolta a nagy viking kereskedővárost, Hedebyt; majd a dánoktól elfoglalt területeken, a Schlei öböl és az Eider folyó vidékén visszaállította az egykori Schleswigi Őrgrófságot.[9]
Római utazását tervezte,[1] de 936-ban egy szélütés végleg keresztülhúzta számításait.[9] Földi maradványait Quedlinburgban helyezték végső nyugalomra.
Mivel még egy 929-es rendeletben szabályozta a trónöröklést – melyben szakított a frank-karoling tradíciókkal – a koronát a második házasságából származó első gyermekére örököltette.[4] A későbbi I. Ottót ugyanis édesapja már királyként nemzette.[9] A Karoling hagyományokkal történő szakítás, valamint az a tény, hogy a koronát egy szász örökölte, az első lépések egyike volt egy olyan állam kialakítása felé, melyet németnek lehetett nevezni. Ugyanebben az évben rendelte el Henrik a birodalom feloszthatatlanságát, mely szintén a frank-karoling tradíciókkal való szakítást erősítette.
A hercegek megfékezésével és a birodalmi határok kiterjesztésével megalapozta dinasztiáját,[9] utódai, a Szász-ház tagjai 1024-ig uralkodtak.
Trónra lépése mérföldkőnek számított a birodalom története során, hiszen ő volt az, aki elismertette a Nyugati Frank Királysággal a nem Karoling származású uralkodók hatalmát. Ez azért volt jelentős, mert így elismerték, hogy a két birodalom egymástól hivatalosan is kettévált. Létrejöttek a későbbi Német-római Birodalom alapjai, melyet fia, I. Ottó teremtett meg.
Henrik érdemei között felsorolható az is, hogy baráti paktumokkal (amicitiumok) szorosabbra fűzte a szálakat a német hercegségek vezetői és a német király között. A korábbi időszakban a német hercegségek uralkodói kiskirályokként uralkodhattak területükön.
Szászföldön és Türingiában reformokat vezetett be, nyugati minta szerint kolostorokat, katedrálisokat, várakat építtetett.[4] A páncélos lovasságnak (lovagok) vazallusi birtokokat osztogatott.[4]
Családja
Henrik két házasságából hat gyermeke született. Első felesége Hatheburg (876 k. – 909 u.), aki Thankmar (908–938. július 28.) nevű gyermekét szülte. Ezt a házasságot az egyház feloldotta, mert Hatheburg még gyermekkorában megesküdött, hogy apáca lesz.[6] Második feleségével, Ringelheimi Szent Matildával (895 k. – 968. március 14.) 909-ben[11] házasodott össze, akitől a királynak öt gyermeke született:
↑Így ír erről Corvey-i Widukind szász krónikás (925–1000 k.):A király [I. Konrád] pedig elment a bajorok földjére, csatát vívott [bajor] Arnulffal s vannak, akik azt beszélik, hogy onnan sebesülten tért vissza hazájába. Midőn pedig úgy érezte, hogy e mellé az előző baja mellé még betegség is gyötörni kezdi, magához hívatta fivérét, ki azért kereste őt fel, hogy meglátogassa, s így kezdett hozzá beszélni: „Úgy érzem – mondotta –, hogy tovább már nem tarthatom meg e földi életemet; Isten parancsolja így, aki így rendezte ezt el, de erre kényszerít engem súlyos betegségem is. Ezért legyen gondod önmagadra, s ami elsősorban reád tartozik: a frankok egész országáról gondoskodj, figyelmezve az én tanácsaimra, ki fivéred vagyok. Mert testvér, megvan nekünk a módunk arra, hogy hadsereget toborozzunk, s annak élére álljunk, s vannak városaink s vannak fegyvereink, királyi jelvényeink is, és minden egyebünk is megvan, amit csak megkövetel a királyi méltóság – de szerencsénk, de erkölcsi tekintélyünk – az bizony nincs. A szerencse, testvér, a legnemesebb erkölcsökkel együtt Henriknél van, s a közügyekben a szászok a legszerencsésebbek. Fogd tehát e jelvényeket, a szent lándzsát, az arany karkötőket, a régi királyok köntösével, kardjával s koronájával együtt, s menj el velük Henrikhez, köss békét vele, hogy örök szövetségét biztosítsd a magad számára. Mire lenne jó az, ha frankok népe veled együtt az ő kezétől esne el? ő ugyanis minden bizonnyal király lesz, és sok nép ura s parancsolója.” – E szavaira fivére könnyes szemmel azt válaszolta, hogy egyetért vele. Ezután pedig meghalt a király. [918. december 23.]
26. Úgy is történt, ahogy a király megparancsolta, elment Evurhard Henrikhez, s átadta neki önmagát, a királyi kincsekkel együtt, megkötötte vele a békét, megszerezte Henrik barátságát, s ezt mindvégig híven s jó baráthoz méltóan meg is tartotta. Összehívta ezután a fejedelmeket és a frankok seregnagyjait arra a helyre, amelyet Fridislerinek neveznek [Fritzlar, Hessen; s a frankok és a szászok népe előtt királynak jelölte őt. És amidőn felajánlotta Henriknek a szent kenetet a koronával együtt, a legfőbb pap, aki abban az időben Hiriger volt [mainzi érsek], vissza ugyan nem utasította, de el sem fogadta, mondván: „Elég nekem az, ha főrangú alattvalóim királynak neveznek s ki is jelölnek erre a méltóságra, Isten kegyelmének segítségével s a ti jámborságotok folytán. De legyen a kenet és a korona azé, aki jobb, mint mi vagyunk, mi saját magunkat méltatlannak tartjuk ekkora megtiszteltetésre.” Tetszett ez a beszéd az egész sokaságnak, s jobbjukat az ég felé emelve messzehangzó kiáltással kiáltva ki az új király nevét, odasiettek hozzá mind, hogy köszöntsék őt.[7][8]
↑James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903,
315. oldal
↑Egy későbbi hagyomány szerint madarászás közben nyújtották át a koronázási ékszereket I. Konrád követei. (Európa, 100. o.)
↑ abcdefghijklmnPetr Čornej, Ivana Čornejová, Pavel Hrochová, Jan P. Kučera, Jan Kumpera, Vratislav Vaníček, Vít Vlnas: Európa uralkodói. Ford. Tamáska Péter. Budapest: MÆCENAS Könyvkiadó. 1999. = Maecenas Történelem Könyvek, ISBN 9636450536, ISBN 9632030176 100. oldal
↑ abcdeWeiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 963 9025 66 6
30. oldal
