Az összeomló Szeldzsuk Birodalom romjain kialakult államalakulat rövid ideig az iszlám egyik legnagyobb kiterjedésű területét birtokolta, a mai csaknem teljes Irán, Türkmenisztán, Üzbegisztán és fél Afganisztán területén. Kulturális jelentőségét a hvárezmi sahok udvarában élő, Európában Avicenna néven ismertté vált orvos, Abú Alí al-Huszajn bin Abdallah ibn Színá és a több tudományágban is maradandót alkotó al-Bírúní példázza. Fiatal tudósként egy ideig a birodalom nagyvárosában, Szamarkandban dolgozott Omar Khajjám is.
A Hvárezmi Birodalom története
1042-től a Szeldzsuk Birodalom részeként létrejött Oxus-menti (Amu-darja), türk fennhatóságú tartomány viszonylagos függetlenséget élvezett a keleti iszlám világában. 1065-ben a szeldzsuk szultánok, a hűbéreseikként fennhatóságuk alá tartozó mindenkori törzsfőket, az úgynevezett hvárezmi sahokat tették meg a terület urainak. A szeldzsuk közigazgatás bevezetésével, az akkor még erősen iráni jellegű kultúra virágzásnak indult.[1]
A hvárezmi sahok a kezdetektől igyekeztek politikai autonómiára szert tenni, amelyet a Szeldzsuk Birodalom polgárháborús viszonyai között Kutb ad-Dín Mohamed (1097-1128) és fia Alá ad-Dín Atsziz (1128-1156) hvárezmi sahok vívtak ki birodalmuk részére. A kezdetben még a szeldzsuk Szandzsar szultánt támogató Atsziz, kihasználva a mongolok támadásait és a szeldzsuk uralkodó gyengeségét, 1135 körül a tartomány tényleges függetlenségét szorgalmazta. Szandzsar mongoloktól elszenvedett vereségét kiaknázva, 1141-ben nyílt felkelést indított a szeldzsuk uralkodó ellen, és bevonult a birodalmi fennhatóság alatt álló, szomszédos Horaszán tartomány területeire. Pozícióit megerősítve, 1153-1160 között Horaszán fokozatosan a hvárezmieké lett, majd Atsziz fia, II. Arszlán (1156-1172) uralkodása alatt véglegesen birodalmukhoz csatolták. Ezzel az annexióval a mongol birodalom közvetlen szomszédjaként ellenőrizhette a főbb kelet-nyugati kereskedelmi útvonalakat, és viszonylagos gazdagságra tett szert. A mongol eredetű karakitájoknak adót fizetve biztosította hátországát, így Nyugat-Irán felé tudott terjeszkedni, ahol 1170 körül elfoglalta Nisápurt. II. Arszlán fia, Alá ad-Dín Tekes (1172-1200) 1192-ben bevonult Rejbe és a Szeldzsuk Birodalom romjain, az előző uralkodók szerepét átvéve, a bagdadikalifától elnyerte a "Kalifa Védelmezője" címet. 1199-ben Tekes Irak, Horaszán és Turkesztán szultánja címet is megkapta.[1]
A Hvárezmi Birodalom Tekes fia, Alá ad-Dín Mohamed (1200-1220) uralkodása alatt érte el hatalma csúcspontját. 1206-ban Mohamed a Gúridák területeit birodalmához csatolva, (1208-ban foglalta el Herátot), majd a karakitájokkal kötött megállapodást is felrúgva a Karahánidákkal kezdett háborút. Ez volt az a pár éves időszak, amikor a hvárezmi sahok a történelem legnagyobb muszlim birodalmává tették országukat.[1]
Amikor a szunnita Gúridák bukását látva, a bagdadi kalifa még síita csoportok támogatását is fontolóra vette a hvárezmi fennhatóság megszüntetése érdekében, Alá ad-Dín Mohamed csapataival Bagdad felé vonult és ostrom alá vette a várost. Az erős tél azonban megakadályozta a harcok elhúzódását, és Mohamed csapataival elvonult Bagdad alól.
1215-ben Mohamed felvette a diplomáciai kapcsolatot Dzsingisz kánnal, aki Kína leigázása után hvárezmi területeken keresztül akart kereskedelmi útvonalat létesíteni nyugat felé. A megállapodás véglegesítése előtt azonban 1218-ban Otrar hvárezmi kormányzója a mintegy száz főből álló mongol kereskedőkaraván tagjait kémeknek nyilvánította, és Mohamed közvetlen utasítására kivégeztette.[1] A keleti muszlim birodalmak sorsa ezzel a döntéssel évszázadokra megpecsételődött. Pontosan nem lehet tudni, hogy mi állt a gyilkosság hátterében, viszont az bizonyos, hogy Mohamed nem nézte jó szemmel a mongol előretörést. Hvárezm uralkodói mindig kínai területek leigázására törekedtek és Mohamedet sértette, hogy Dzsingisz kán megelőzte őt, így nem Hvárezm lehetett Kína meghódítója.
Dzsingisz kán bosszúhadjáratával sötét időszak köszöntött a közép-ázsiai iszlám térségre. A muszlim kultúra virágzó városai, (többek között Buhara, Nisápur, Herát) váltak a földdel egyenlővé, illetve elnéptelenedett romvárosok, muszlim harcosok számára is addig elképzelhetetlen vérengzések jelezték a mongolok jelenlétét (Herát lakosságát például mind egy szálig kiirtották).[1]
Az utolsó hvárezmi sah, Dzsalál ad-Dín Mingburnu (1220-1231) többször megütközött a mongolokkal, ám azok mindannyiszor megfutamították. Évekig Indiában keresett menedéket, ám később visszatért, csapatokat szervezett, és Irán területén támadást indított ellenük. Kezdeti sikerek után (elfoglalta Grúziát is ) azonban az elfoglalt tartományokból menekülnie kellett, míg Anatóliában az Ikóniumi Szultánság (rúm szeldzsukok) fennhatósága alatt keresett menedéket, itt azonban 1231-ben meggyilkolták. Harcaival felhívta a figyelmet a mongol veszedelemre, követeivel figyelmeztette az iszlám világot, és összefogást sürgetett a muszlim államok között a mongol támadások elhárítására, de a pártharcoktól szabdalt, megosztott uralkodókat nem volt képes egységre bírni.[1]
A hvárezmiek sorsa
Ázsia 1200 körül
Bár a mongol seregek 1221-re megsemmisítették a Hvárezmi Birodalmat és korábban elképzelhetetlen vérontás vittek véghez a foglyul ejtett katonák és polgári lakosok körében, a népes birodalom számtalan alattvalója túlélte a hadjáratot. Ezek közül azok, akik nem akartak mongol uralom alatt élni, a mai Irak északi részén lévő hegyes vidéken húzódtak meg és zsoldos katonaként próbáltak megélni. Mivel hontalannak számítottak, zsoldjuk a korabeli viszonylatban igen alacsony volt, bár időnként megpróbáltak szervezkedni és magasabb zsoldot kialkudni.
Dzsalál ad-Dín Mingburnu katonái közül sokan hűek maradtak az utolsó sah emlékéhez, még 1231-es halála után is. Ők rendszeresen támadásokat intéztek a szeldzsuk uralom alatt lévő Szíria és Mezopotámia felé a birodalom bukása utáni években, magukat Khwarezmiyya-nak hívták. Az Egyiptomban uralkodó asz-Szálih Ajjúb császár felbérelte őket, amikor nagybátyja, Szálih Izmáel ellen harcolt. A Khwarezmiyya-k Irakból dél felé indultak, és útközben behatoltak a keresztesek földjeire és 1244. július 11-én elfoglalták Jeruzsálemet. A citadella csak augusztus 23-án adta meg magát, de a város keresztény lakosságát addigra megtizedelték, a zsidókat pedig elüldözték.
Európában Jeruzsálem elestének hírére meghirdették a 7. keresztes hadjáratot, de a keresztes lovagok már nem tudták visszafoglalni a várost, amely egészen 1917-ig muszlim ellenőrzés alatt maradt. A Khwarezmiyya-k Jeruzsálem után folytatták útjukat délnek és október 7-én az Ajjúbidák seregével együtt részt vettek Harbiyah mellett a gázai csatában, ahol megsemmisítették az utolsó keresztény sereget, közel 1200 lovagot és 10 000 gyalogost. A csatában 365 johannita, 397 teuton és 310 templomos lovag vesztette életét.[2]
A csata után a Khwarezmiyya-k Egyiptomba mentek a szultánnal, majd később a mamelukok zsoldosai maradtak, amíg pár évvel később, 1246-ban Al-Manszúr Ibrahim döntő vereséget mért rájuk.
A mongolok által elhurcolt hvarezmi foglyok beolvadtak a mongol népességbe, ők lettek a mai Szartuul törzs ősei.