Haraszti János (Kaposvár, 1924. október 29. – Budapest, 2007. október 22.) magyar állatorvos, egyetemi tanár, egyetemi nagydoktor kutató. Tudományos munkássága a háziállatok szaporodásának számos területét érintette, közülük több úttörő jelentőségűnek bizonyult, tovább növelve a magyarországi állatorvos-tudomány nemzetközi elismertségét. Eredményeit számos hazai és nemzetközi publikációban, tan- és kézikönyvekben közölték.
1973-tól 1991-ig az Állatorvostudományi Egyetem Szülészeti és Szaporodásbiológiai Tanszék és Klinika tanszékvezető és klinikaigazgató egyetemi tanára volt.[1] Tanszékvezetése alatt indultak meg az egyetemen a biotechnológiai kutatások. Két ciklusban, 1990-ig az Állatorvostudományi Egyetem tudományos rektorhelyettesi funkcióját is ellátta. Az MTA Tudományos Minősítő Bizottságának megbízására részt vett aspiránsok képzésében, munkájuk irányításában, melynek eredménye, hogy nyolc belföldi és külföldi aspiráns szerzett irányításával kandidátusi oklevelet, emellett négy patronáltja is az MTA doktorává vált.
Széles körű vizsgálatokat folytatott a tejhasznú tehenek ellés körüli anyagforgalmi zavarainak és szaporodási rendellenességeinek összefüggéseire vonatkozóan, mellyel hazánkban második állatorvosként elnyerte az "állatorvostudomány doktora" tudományos fokozatot 1986-ban és így egyetemi nagydoktor lett.
Munkássága során tizenöt éven keresztül az Állatorvostudományi Egyetem Felülvéleményező Bizottságának, tíz éven keresztül az Acta Veterinaria Hungarica szerkesztő bizottságának elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia Állatorvos-tudományi Bizottságának tagja, majd titkára. Elnöke, végül örökös tiszteletbeli elnöke a Magyar Szaporodásbiológiai Társaságnak. 126 önálló illetve munkatársakkal közösen írt publikációja jelent meg hazai és külföldi szaklapokban.
Főbb tudományos eredményei
A megjelent tudományos közleményei közül a hazai és külföldi érdeklődés alapján a következők érdemelnek kiemelést:[2]
Elsőként írta le és vezette be az idősült méhhurut curettage útján való gyógykezelését lovaknál, melynek gyógykezelési folyamatára egy új állatorvosi műszert is kifejlesztett. Az új eljárás kedvező nemzetközi visszhangot váltott ki, és szélesen elterjedt főleg az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában.
Kezdeményezte a szarvasmarha nemi működését tükröző endokrinológiai kutatásokat, eleinte a vizelet pregnandiol-, majd a vérplazmaprogeszterontartalmának meghatározásával. A későbbiekben az általa irányított tanszéken dolgozták ki elsőként a gyakorlat számára is hozzáférhető enzim-immunanalitikai eljárást, amelyet a progeszteronnak vérsavóból és a tejből való kimutatására is alkalmassá tették.
A progeszteron metabolitjának, a pregnandiolnak izolálása szarvasmarha vizeletéből és annak a nemi ciklus, valamint a vemhesség alatti nyomon követése.
Nevéhez fűződik a reprodukciós biotechnológiai kutatások megindítása, melynek során embrióátültetési kísérletek folytatott nyúlon, juhon, sertésen és szarvasmarhán. Ezzel kapcsolatban a fő hangsúly az ipari gyakorlatba is beilleszthető, nem sebészi embriónyerés és átültetés módszereire esett.
Úttörő jellegűek a juhok és sertések ivarzásának és nemi működésének hormonális szinkronizálásával kapcsolatos vizsgálatai és eredményei. E vizsgálat alapján két készítmény látott napvilágot: a Glanducorpin ad. us. vet. progeszteron-injekció és a Synchrovet premix ad. us. vet. juhok nemi működésének szabályozására.[3]
Laboratóriumi és klinikai vizsgálatokkal igazolta a szárazon álló tehenek helytelen tartása-takarmányozása és az ellés után késedelmesen meginduló nemi működés közötti összefüggést a metabolikus és endokrin folyamatok alakulásának tükrében. Az eredmények alapján fel lehetett hívni az állattartó üzemek figyelmét a tejtípusú szarvasmarhák szárazon állási alatti helytelen takarmányozásának jelentős szerepére az ellés utáni reprodukciós zavarok keletkezésében.
Három munkatársával közösen eljárást dolgozott ki emlős állatok szaporulatának növelésére, amelyre az Országos Találmányi Hivatalszabadalmat adott. A találmányra további nyolc országban is bejelentést tettek.
