Farkas István (született: Wolfner István, Budapest, 1887. október 20. – Auschwitz, 1944. július eleje) magyar festőművész.
A Kísértetek háza, a Szirakuzai bolond, és más különös képek alkotója, a huszadik századi magyar és európai festészet egyik jelentős alakja.
Gazdag polgárcsaládban született. Apja Wolfner József, a Singer és Wolfner Könyvkiadó igazgatója, ő indította a Művészet című folyóiratot 1902-ben, amelynek főszerkesztője Lyka Károly volt. Édesanyja Goldberger Anna, fiatalon halt meg elmegyógyintézetben. Már gimnáziumi tanulmányai alatt nyilvánvaló lett festészeti érdeklődése, ugyanakkor apja is zsarnoki erővel kényszerítette a művészi pályára, ami miatt későbbi elmondása szerint gyermekkora rettegésben telt.[1]
Korai mestere a magyar festészet nagy alakja, Mednyánszky László volt. 1912-ben Párizsba utazott, ahol az Académie de la Palette hallgatója lett. Olyan jelentős művészekkel dolgozhatott együtt, mint Henri Le Fauconnier, Jean Metzinger, Fernand Léger. Az első világháborúban frontkatonaként szolgált, tűzharcos volt.[2] Felderítő tisztként és tüzér főhadnagyként számos fronton járt (Szerbia, Macedónia, Albánia, és közben rajzokon, festményeken örökítette meg benyomásait.[1] Végül olasz hadifogságba került.
1924-ben újra Párizsba költözött, ahol termékeny művészi korszaka kezdődött. Áttért a temperára, és 1929-ig főleg csendéleteket festett.
1925. június 18-án Budapesten, az Erzsébetvárosban házasságot kötött Kohner Ida festőművésszel, a férj esküvői tanúja Bárczy István volt.[3] Feleségével Párizsban telepedett le, és több utazást tett Európában. 1929 és 1932 között több kiállítása is nyílt: jelentős francia szerzők (így a költő André Salmon) méltatták művészetét. Az École de Paris művészcsoport elismert tagja volt.
1932-ben, apja halála után végleg hazatért, átvette a Singer és Wolfner Kiadó igazgatását, de festői munkásságát is folytatta. Az 1940-es évek elején néhány tárlata volt még, és művészete, ha szűk körben is, nagy becsben állt, a legjobb kritikusok foglalkoztak vele.
Párizsban műtermet tartott fenn, de már ritkán tudott ott dolgozni. Ebben a műteremben készített róla fotósorozatot André Kertész.[1]
1930 körül indult legjelentősebb művészi korszakának tartalma egyre inkább menekülés volt gyermekkori traumái és a számára érthetetlen, befogadhatatlan világ elől. Nyilas-Kolb Jenő, a festő első magyar monográfusa ezekkel a szavakkal jellemezte: „Képein nyomasztóan sötét, terhesen torz az élet... A festő érzi a tragédiát, és tudja, hiába minden, nincs segítség... Képeiben benne van korunk egész tragédiája”.[4]
A német megszállás után zsidó származása miatt előbb magyar gyűjtőtáborba vitték, majd – több hiábavaló mentőakció után (a család Herczeg Ferenchez, majd Horthy kormányzóhoz is fordult) – az auschwitzi megsemmisítő táborba került. Itt társai figyelmeztetése ellenére bevallotta, hogy már 57 éves, ezért azonnal a gázkamrába küldték.[1]