Erdély fejedelme (németül: Fürst von Siebenbürgen, latinul: princeps Transsylvaniae)[1] az Erdélyi Fejedelemség államfője volt a XVI. századtól egészen a 18. század közepéig. Szapolyai János Zsigmond volt az első, aki 1570-ben vette fel a címet, de használata stabilizálódott.
Eredet
Erdély integrációja az újonnan megalakult Magyar Királyságba 1003 körül kezdődött.[2][3] A tartomány intenzív gyarmatosítás alá került,[4] aminek következtében különböző származású gyarmatosítók érkeztek és telepedtek le, köztük a magyar ajkú székelyek és a német nemzetiségűek.[5] Erdély területét közigazgatási célból „megyéknek” és „székeknek” nevezett területi egységekre osztották.[6]
A trónt Lajos sógora, Ferdinánd osztrák főherceg és Szapolyai Jánoserdélyi vajda követelte. Mindkettőt támogatták a magyar bárók. Ferdinánd kiűzte Jánost Magyarországról, mire János támogatásért cserébe hűséget ajánlott Szulejmán oszmán szultánnak. Szulejmán megtámadta az osztrák földeket, míg János visszaszerezte a magyar trónt. Szulejmánt visszaverték Ausztriából, és egy 1538-as szerződés értelmében Ferdinánd lett Magyarország királya, aki a nyugati országrészt birtokolta. Szapolyai I. János néven szintén magyar király lett, aki a keleti részeket, köztük Erdélyt birtokolta (a történészek „keleti Magyar Királyságnak” nevezték Szapolyai-ház által uralt területeket).
Így Magyarország teljesen szuverén királyságból vagy a Habsburg-ház egyik koronaföldje, vagy oszmán vazallus állam lett.
János 1538-ban Ferdinándot nevezte ki utódjának a királyi székben. De nem sokkal halála előtt, 1540-ben született egy fia, János Zsigmond. A magyar országgyűlés II. János Zsigmondként választotta királlyá, és amikor Ferdinánd betört, Fráter György régens püspök felszólította Szulejmánt, hogy védje meg vazallusát. Szulejmán kiűzte Ferdinándot, majd Közép-Magyarországot közvetlen a török uralom alá helyezte. János Zsigmondnak adományozta Erdélyt és Kelet-Magyarországot.
1551-ben Fráter püspök elintézte, hogy II. János Zsigmond lemondjon királyi címéről Ferdinánd javára, cserébe a „kelet-magyarországi” földek vazallus uraként ismerték el. Ettől fogva János Zsigmondot és utódjait erdélyi fejedelemnek nevezik.
1570-től 1699-ig Erdély fejedelmeit nem ismerték el független uralkodóként. Időnként elismerték az oszmánok, máskor pedig a Magyar Királyság uralmát. Az iszlám jogtudomány tanítása szerint Erdély átmeneti státuszú terület az Oszmán Birodalomba teljesen integrált országok és a független államok között.[15] Ennek megfelelően trónra lépésekor minden fejedelem kapott egy hivatalos dokumentumot a szultántól, amely ismertette a fejedelem jogait és kötelezettségeit. Ezek az okiratok vagy athnáme-k megerősítették az erdélyi birtokok szabad fejedelemválasztási jogát, „garantálták a fejedelemség területi épségét”, és katonai segítséget ígértek a fejedelemnek ellenségei inváziója esetén. Másrészt a fejedelmek kötelesek voltak évente adót fizetni, és segíteni az oszmánokat hadműveleteikben.[16]