| Csendes-óceáni osztriga
|
|
|
 Szétnyitott példány
|
| Rendszertani besorolás
|
|
|
| Tudományos név
|
Crassostrea gigas
(Thunberg, 1793)
|
| Szinonimák
|
| Szinonimák
|
- Ostrea gigas Thunberg, 1793
- Crassostrea laperousii Schrenk, 1861
- Crassostrea posjetica Raugh, 1934
- Crassostrea talienwhanensis Crosse, 1862
- Dioeciostrea hispaniola Orton, 1928
- Lopha posjetica (Razin, 1934)
- Lopha posjetica beringi Vialov, 1946
- Lopha posjetica newelskyi Vialov, 1946
- Lopha posjetica zawoikoi Vialov, 1946
- Magallana gigas (Thunberg, 1793)
- Ostrea chemnitzii var. elongata Grabau & King, 1928
- Ostrea cymbaeformis G. B. Sowerby II, 1871
- Ostrea gigas var. tientsiensis Grabau & King, 1928
- Ostrea gravitesta Yokoyama, 1926
- Ostrea laperousii Schrenck, 1862
- Ostrea posjetica Razin, 1934
- Ostrea rostralis G. B. Sowerby II, 1871
- Ostrea talienwhanensis Crosse, 1862
|
|
| Hivatkozások
|
|
|
A csendes-óceáni osztriga (Crassostrea gigas) a kagylók (Bivalvia) osztályának fonálkopoltyúsak (Ostreoida) rendjébe, ezen belül az osztrigafélék (Ostreidae) családjába tartozó faj.
Előfordulása
A csendes-óceáni osztriga eredeti előfordulási területe a Csendes-óceán ázsiai partjainál volt. Később pedig betelepítették Észak-Amerika, Európa, Ausztrália és Új-Zéland tengervizeibe is.
Megjelenése
A héjának méretét nagy mértékben befolyásolja az a hely ahol éppen él. A nagy, kerekített, kiemelkedésekkel rendelkező héja igen durva tapintású, főleg a széleknél. A két héj eltér egymástól úgy méretben, mint alakban. A jobb oldali héj közepesen bemélyedt. A színezete példánytól függően változó, azonban általában a fehértől a szürkéig változik. A kifejlett példányok mérete 80-400 milliméter között lehet.
Életmódja
A folyótorkolatok környékeit választja élőhelyül, ahol az árapálytérségben vagy az alatt telepszik le. 40 méternél mélyebbre nem hatol le. Főleg sziklákra vagy nagy kövekre tapad rá, de ha ezek nincsenek, akkor a homokos és iszapos tengerfenék is megfelel. Akár nagyobb, héjas állatokra is rátapadhat. A lárva gyakran a felnőtt héjára tapad. Ahová sok osztriga lárva telepszik le, ott akár osztrigaszirtek jöhetnek létre. Ennek a kagylónak a tökéletes vízsósság 20 és 35 ppt között van, azonban jól tűri a 38 ppt is, de ilyen feltételek között nemigen szaporodik. A vízhőmérséklet az 1,8 és 35 Celsius-fok között lehet.[1]
A vadonban akár 30 évig is élhet; a tenyésztett példányokat 18-30 hónaposan gyűjtik be.[1]
A csendes-óceáni osztriga állományokat és tenyészeteket számos ragadozó támadja.[2] Közülük a legfőbb támadók a rákokhoz tartozó (Metacarcinus magister, Cancer productus és Metacarcinus gracilis), a tüskéscsigák (Muricidae) családjában levő Urosalpinx cinerea és ezek a tengericsillagok (Asteroidea): Pisater ochraceus, Pisater brevispinus, Evasterias troschelii és Pycnopodia helianthoides.[2]
Továbbá betegségeket okozó vírusok és baktériumok (Mikrocytos mackini, Norcardia crassoteae),[3] valamint az ember által okozott tengervizek szennyezettsége is kárt tesznek az állományokban.[4]
A Macrochiron fucicolum, Modiolicola bifida, Myicola ostreae, Mytilicola intestinalis, Mytilicola orientalis, Ostrincola similis és Pseudomyicola spinosus nevű evezőlábú rákok (Copepoda) élősködnek rajta.
Szaporodása
Habár általában nőstény és hím példányokból áll ez a faj, azért vannak hímnős egyedek is.[5] Körülbelül 20 Celsius-fokos vízhőmérsékleten kezdenek szaporodni. A nőstény igen termékeny; egy szaporodási időszak alatt akár 50-200 millió petét termel.[5]
Felhasználása
Úgy Ázsiában, mint a betelepített helyeken ipari mértékű tenyésztése folyik. 2000-ben a tenyésztett osztrigafélék 98%-át a csendes-óceáni osztriga alkotta.[6] 2003-ban, a világ összes csendes-óceáni osztrigáját 3,69 milliárd amerikai dollárra becsülték, ennek több, mint a felét Ázsia termelte.[7]
2012-ben feltárták ennek az osztrigának a genomját; ebből pedig kitudódott, hogy az állatnak olyan génjei vannak, melyek megkönnyítik átvészelni a környezeti stresszeket.[8]
Képek
Jegyzetek
- ↑ a b Pacific Oyster factsheet, Food and Agriculture Organization of the United Nations (FAO)
- ↑ a b [1] Nonindigenous aquatic species of concern for Alaska: Pacific oyster fact sheet
- ↑ Greening, G.E., and McCoubrey D.J. 2010. Enteric Viruses and Management of Shellfish Production in New Zealand. Food Environ Virology, 2:167–175
- ↑ [2] Arnold T. 2009.,Toxicity, Shellfish. Medical Director of Louisiana Poison Control Centre
- ↑ a b Quayle, D.B (1969). Pacific oyster culture in British Columbia, p. 23. First Edition. Ottawa: The Queen’s Printer.
- ↑ [3] Archiválva 2011. február 16-i dátummal a Wayback Machine-ben, Australian Aquaculture Portal
- ↑ The State of World Fisheries and Aquaculture (SOFIA)
- ↑
(2012) „The oyster genome reveals stress adaptation and complexity of shell formation”. Nature 490 (7418), 49–54. o. DOI:10.1038/nature11413. PMID 22992520.
Források
Fordítás
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Pacific oyster című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
