A tájképi kert vagy angolkert[1]kerttörténeti stílus és kertforma, ami napjaink kertjeinek elődjének tekinthető. Az angoloknál az 1700-as évek elején, Európában a század második felében jelent meg.
A 18. századiAngliában a parkszerű kertekhez a természet szolgált modellként még akkor is, ha ez a természetfelfogás idealizált és romantikus volt.
Fákat, díszcserjéket és virágokat úgy ültetnek be, hogy a növények elrendezésében semmilyen szabályosság ne legyen. Ekképp a virágokat sosem ültetik ágyásokba, hanem elszórtan díszítik a gyepet; közöttük gyakoriak a hagymás növények. Az angolkert kialakításának ugyanis az a célja, hogy „ideális tájékot” mutasson – olyat, amely nem mesterkélt, hanem mintegy természetszerű.
Az utakat gondosan ápolják, de azok vonalvezetése nem szabályos; itt-ott útvesztők is vannak. A fákat ligetszerű csoportokban vagy nagyobb, gyepes területeken egyenként ültetik. Az angolkert szépségét nagyban emelik a kisebb tavak, a kerten átfutó patakok. A honi fák és cserjék mellett előszeretettel ültetnek importált díszfákat és díszcserjéket; különösen kedveltek a platánok.
Régebben gyakran „angolkertnek” nevezték a vadaskerteket, mivel először az angol vadaskerteket alakították valódi művészettel idealizáltan szép tájakká.
Az angolkerteket "japánkerteknek" is nevezik, elterjedésük az 1720-tól 1920-ig tartó időszakra tehető. A barokk kertek vagy franciakertek utáni kertforma, és mint ilyen elveti a cicomát és a pompát.
Művészeti irányzata a klasszicizmus, jellemző rá a visszafordulás a természeti szépséghez. Alexander Pope angol költő az első, aki megfogalmazta az angolkertek követelményeit, vagyis:
tájba illő legyen, ne váljon el a természetes környezettől
geometriai szabályozottsága ne legyen
a növények elhelyezése csoportos, fel-felbukkanó
kerítés ne legyen
kontraszt alkalmazása.
A tájképi kert jellemzői
A kezdeti angolkertben még megtalálható a diadalív, a pagoda, a teaház és a műromok valamint a japán és kínai elemek.
Általánosan használják a vizet, tavak, patakok, vízfolyások alakjában. Az épület megmaradt a kert középpontjában, amely egyszerű homlokzatú, nem hivalkodó, jellemzően klasszicista stílusú. Az épülethez egy főút vezet, ami csak ritkán szabályos egyenes. Az épületek háta mögött az utak un. S-vonalvezetésűek amiket William Hogarth elnevezése után S-szépségvonalaknak nevezzük.
Az épület háta mögött nagy gyepfelület volt, ahol az angoloknál itt alakították ki a Golfpályát, Európa más országaiban ide került a pagoda, a teaház, illetve a Nyári lak. Obeliszk alkalmazása is megjelenhet, a használt márványt egyre inkább a homokkő váltotta fel.
A korszak nagy brit kerttervezői William Kent, Lancelot "Capability" Brown, és később Humphrey Repton. Fő törekvésük volt, hogy a ház körüli teret megszabadítsák a középkorban divatos úgynevezett „kellemes kertektől”, amelyek a szép látványt nyújtó részletekre irányították a tekintetet. Lásd Franciakert, Reneszánsz kert. Helyettük közvetlenül az épületig nyúló, nyílt gyepes felületeket alakítottak ki. Ezek körül idealizált táj helyezkedett el erdei fákkal, vízzel és szobrokkal, ahol a fény és árnyék játéka festői hatásokat keltett. A vad- és háziállatok behatolását rejtett árok akadályozta meg, ami azonban nem korlátozta a házból nyíló kilátást. A telekhatárokat nagy fák csoportjaival rejtették el, amelyek a háttérben fekvő szántóföldön megismétlődtek. Az esetleges zavaró hatású falvakat egyszerűen áthelyezték, és a folyókat gáttal felduzzasztva mesterséges tavakat létesítettek. Mindez azt a benyomást keltette, hogy a park végtelen messzeségbe nyúlik.
A kert legjellemzőbb vonása az úgynevezett "S-vonalvezetés", amit az angol tájképfestők (pl. Repton) honosítottak meg. Alkalmazták laza vonalvezetéssel, ilyenkor messzebb helyezik el a növényeket, például színes lombú fák esetén, illetve ha meredekebb a vonalvezetés akkor a szemlélőhöz (házhoz) közelebb vannak. Az "S-vonalvezetésű" utak mellett a növények kiültetésénél a kontrasztot alkalmazták. A kontrasztot szín alapján, világos-sötét, vagy haragoszöld-színes növények, illetve magasság vagy alak szerint, szabályos-szabálytalan formák egymás mellé ültetésével értek el.
Az épített kert külső részén a növények laza, csoportos összeültetése is a tájba való illesztést segítette.
A víz alkalmazását csak természetes formában, a természetes vízforrások felhasználásával vagy kiépítésével gyakorolták. A kertben a háromszöges rálátások mellett voltak úgynevezett nem háromszöges rálátások is.
A kert/park teljesen kiszolgálja az embert és nem öncélú.
A kertben a növényfajok kiválasztása az ökológiai igények figyelembevételével történt, ökológiailag honos fák ültetésével. Elsősorban gyorsan növő, igénytelen és lombhullatófa- és cserjefajokat alkalmaztak.
Gyalogakác(Amorpha fruticosa), fekete bodza(Sambucus nigra), szilfa(Ulmus minor és Ulmus major), keskenylevelű ezüstfa(Elaeagnus angustifolia), mezei juhar(Acer campestre), fagyal(Ligustrum vulgare), tölgyfajok(Quercus robur és Quercus petraea). A víz partjára éger- (Alnus spp.) és fűzfajok(Salix spp.), illetve angoloknál Forsythia trubin került.
Adrian von Buttlar: Az angolkert. A klasszicizmus és a romantika kertművészete; ford. Havas Lujza / Galavics Géza: Magyarországi angolkertek; Balassi, Bp., 1999
Galavics Géza: Az angolkert mint utópia; MTA, Bp., 2005 (Székfoglalók a Magyar Tudományos Akadémián)
Lichtneckert András: A balatonfüredi Angolkert, a Játékszín és az Aréna építéstörténete; szerzői, Balatonfüred, 2011 (LA könyvtár)
Sylvester Edina: Örökségünk a tatai Angolkert; Önkormányzat, Tata, 2015