Abd ar-Rahmán (1778. november 18.[1] – 1859. augusztus 28.,[2] Meknesz[2]) marokkói szultán 1822-től haláláig.
Nagybátyját, Szulejmánt követte 1822-ben Marokkó trónján. Ráttermett adminisztrátorként vezette országát, és számos közhasznú létesmény építtetése fűződik a nevéhez.[3] Hosszú uralkodása alatt nem volt képes a független marokkói törzseket hódolatra kényszeríteni.[2] Ennek ellenére több felkeléssel kellett megküzdenie lázadók részéről (1824, 1828, 1831, 1843, 1849).[2][3]
Nagyobb veszélyt jelentettek hatalmára az európai hatalmakkal való konfliktusai. Mint a korábbi marokkói szultánok, Abd ar-Rahmán is elfogadhatónak tartotta a kalózkodás támogatását pénzbevételi forrás céljából. Az elfogott európai hajók miatt az angolok Tangert vették blokád alá, az osztrákok Arzila, Larache és Tetuán kikötőjét kezdték el bombázni (1828).[2][3] 1851-ben Salé kikötőt támadták meg európaiak a kalózkodás miatt.[3]
A szultán támogatta az algériai Abd el-Káder francia ellenes harcaiban, emiatt azonban maga is háborúba keveredett a nagyhatalommal. Az 1844 októberi tengeri egyezmény keretében a Abd ar-Rahmán végül kénytelen volt elismerni az algériai francia uralmat.[1][2][3] Az is igaz viszont, hogy a szultán több sikeres kereskedelmi szerződés kötött európaiakkal, országának függetlenségét pedig sikerült megőriznie közel 40 évig tartó kormányzása alatt.[3]
81. életévében hunyt el 1859-ben. A trónon fia, IV. Mohamed követte.