A kora szinte összes irodalomtörténészét, illetve több nyelvészét, történészét foglalkoztató vállalkozás végeredményeként két igen vastag kötet született, amely időrendi sorrendben mutatja be a magyar irodalom fejlődését a kezdeti időktől az osztrák-magyar kiegyezés (1867) koráig. Az összességében mintegy 1.600 oldal terjedelmű alkotás mindmáig egyike a legnagyobb magyar irodalomtörténeti műveknek, csak Bodnár Zsigmond, Horváth Cirill József, Pintér Jenő művei, továbbá a Sőtér István szerkesztésében megjelent irodalomtörténet közelíti meg, illetve múlja felül terjedelmében, részletességében. Szemléletét a nemzeti hagyományokra való erős hangsúlyfektetés jellemzi.
Az igen díszesen illusztrált mű nemzeti szellemiségével és külső csillogásával elnyerte a nagyközönség tetszését. Alapjául tulajdonképpen Beöthy Zsolt korábbi középiskolai magyar irodalomtörténete szolgált, szerzője általános értékítéleteit ezzel az alkotással terjesztette el szélesebb közönség előtt.[1]
Kritikák
Az alkotással kapcsolatban ugyanakkor bizonyos kritika is megfogalmazódott, elsősorban azt helytelenítve, hogy a munkatársak nagy száma, különböző világnézete, tudományos felkészültsége és értekező stílusa áthághatatlan gátat vetett az egyöntetűség, arányosság, és ítéletegység követelményeivel szemben. Azaz míg az egyik szerző bőbeszédűen írt harmadrangú témájáról – a másik szűkszavúan emlékezett meg az előbbinél sokkal fontosabb irodalmi eseményekről; míg egyesek magasztalták kevésbé jelentős íróikat – mások szigorúan ítélkeztek általában kiválónak tartott egyéniségekről; míg az esszéírók az esztétikai méltatásra helyezték a hangsúlyt – az értekezők a történeti anyagot tartott lényegesnek, és a szépírói hangulatkeltés nemegyszer összeütközött a száraz tudományos próza stílusával. A fejezetek között a kritika szerint a leggondosabb szerkesztői munkával sem sikerült megteremteni a belső kapcsolatot, az irodalmi fejlődés menetébe idegen elemeket ékeltek egyes szerzők, a kihagyások és megfeledkezések hiányossá és szakadozottá tették olykor az egyes fejezetek menetét.[1]
Elterjedettsége
Az elmarasztalások ennek ellenére a Képes irodalomtörténet tátongó hézagot töltött be a magyar művelődésben, az iskolák szűkebb körére szorított szaktudományt az egész művelt közönség körében népszerűvé tette, a magyar szellemi élet ezeréves fejlődését tetszetős formában mutatta be. Az egyetemek filozófus-ifjúsága ebből a két kötetből tanult mintegy negyed évszázadon keresztül, a középiskolák tanárai ezt a művet használták előadásaikhoz, az irodalom múltja iránt érdeklődő írók innen tájékozódtak elődeik munkásságáról, és maguk a szaktudósok is tanulsággal forgatták a „Nagy-Beöthy”-t. A kiegyezés koráig terjedő magyar nemzeti élet irodalmi eredményeiről ez a díszes tanulmánysorozat számolt be először részletező feldolgozásban a 20. század elején élő magyarságnak.[1]
Gulyás Pál: Népkönyvtári cimjegyzék. Népkönyvtárak és kisebb könyvtárak részére ajánlható művek magyarázatos jegyzéke. Függelék: Az Országos Tanács mintakönyvtárainak hivatalos jegyzéke, A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának Kiadása, Budapest, 1910, 322-323. o.
