Az érvágás (latinul: phlebotomia, magyaros átírással flebotómia) egy olyan technika, melynek során a páciens vérét mesterségesen kifolyatják, hogy megelőzzenek vagy gyógyítsanak vele betegségeket. A leggyakrabban orvos vagy piócák által elvégzett tevékenység az orvoslás ősi rendszerére vezethető vissza, amikor a vért és egyéb testnedveket "humoroknak" tartották, melyeknek tökéletes egyensúlyban kellett állniuk az egészséges szervezetben. Az ókortól kezdve egészen a XIX. század végéig végezték terápiás célzattal, több mint kétezer éven át,[1] Európában különösen elterjedt volt. A modern orvostudomány meghaladottnak tekinti, leszámítva kevés különleges esetet.[2] Az esetek túlnyomó többségében az érvágás általában inkább ártott a pácienseknek.[3]
Manapság a flebotómia kifejezést inkább a vérvételre illetve a véradásra használják.[4] Terápiás célzattal végezhetnek érvágást hemokromatózis, polycythemia vera, vagy a porfíria egyes altípusai esetén, hogy csökkentsék a vörösvérsejtek számát,[5] de egyébként a klasszikus értelemben vett gyógyítási célú érvágást áltudománynak tartják.[6]
Az ókorban
Az Ebers-papirusztekercs tanúsága szerint már az ókori Egyiptomban is ismerték és használták az érvágás technikáját,[7] illetve temetkezési helyeken is találtak erre a célra szolgáló eszközöket.[8] Egyes források szerint az egyiptomiak a vízilovak megfigyelése után kezdtek el érdeklődni a módszer iránt, ugyanis ezek az állatok vöröses színű váladékot bocsátanak ki a bőrükön keresztül, és ebből azt a téves következtetést vonták le, hogy szándékosan megvágták magukat, hogy gyógyítsák magukat.[9]
Az ókori Görögországban az i.e. 5. századtól kezdődően ismert gyakorlat, melyet Hippokratész honosított meg - igaz, ő az étkezéssel hozta összefüggésbe.[10]Eraszisztratosz ezzel szemben úgy gondolta, hogy bár sok betegség oka a vérbőség, azt testmozgással, izzadással, koplalással és hányással lehet orvosolni.[11] Tanítványa, Hérophilosz szintén ellenezte az érvágást. Velük ellentétben kortársuk, Arhagatusz támogatta azt.
Érvágási pontok Hans von Gersdorff 1517-es könyvében
A beteg "kivéreztetését" a menstruációhoz hasonlították. Hippokratész szerint a nők ilyenkor szabadulnak meg a rossz testnedvektől. A Római Birodalom idején Galénosz, aki Hippokratész tanításait követte, az orvos által végzett érvágás mellett érvelt. Az ő további felfedezései miatt vált népszerűvé a gyakorlat, ugyanis rájött, hogy nemcsak a vénákban van vér, hanem az artériákban is - akkoriban úgy hitték, hogy azokban levegő van.[12] Elméletének két alaptétele volt. Az első, hogy a vér létrejön, majd magától tűnik el, nincs keringés, ezért a vér megrekedhet a végtagokban. A másik pedig, hogy a szervezetben a testnedvek aránya az egészséges ember fokmérője: a vér, a nyák, a sárga epe és a fekete epe egyensúlyán múlik. Az ókori görögök ezeket a négy őselemmel: a földdel, a tűzzel, a vízzel és a levegővel hozták összefüggésbe. Galénosz szerint a vér a legfajsúlyosabb mind közül, ezért azt egyensúlyban kell tartani a szervezetben. Ez történhet akár érvágással, hogy a "felesleges" vért lecsapolják, de hánytató és vízhajtó szerek segítségével is.
Galénosz kidolgozott egy összetett rendszert, amely alapján felvázolta, mennyi vért lehet lecsapolni egy emberből, az életkorára, a testalkatára, az évszakra, az időjárásra, és az eljárás helyére is figyelemmel. Ezen leírás alapján házilag történő elvégzésre alkalmas útmutatók is készültek. A vérbőség tünetei közt sorolta fel a lázat, a belső vérzést, és a fejfájást. Az, hogy hogyan vették le a vért, a betegségtől is függött: vénából vagy artériából, esetleg a betegség közvetlen közeléből vagy attól távolabb. A különféle ereket különféle szervekhez kapcsolta: például a jobb kézen található vénát a májhoz kötötte, a bal kézen lévőt pedig a léphez. Minél komolyabb volt a betegség, annál több vért kellett levenni - láz esetében például jelentős mennyiséget.
A középkorban
A Talmud a sabbat előírásainak megfelelően ajánlotta a hét bizonyos napjait, sőt a hónap bizonyos napjait érvágásra.[13] Hasonló logika alapján a keresztény világban is létezett olyan elképzelés, hogy bizonyos szentek napjain tanácsosabb elvégezni a műveletet. A középkorban a bolygók együttállása illetve általában az asztrológia is befolyásolta ezt. Muszlim orvosok is javallották az érvágást, különösen láz esetén, mely az évszakoktól illetve a Hold fázisaitól is függött. A gyakorlat valószínűleg a régi görög szövegek arabra fordításával alakult ki, és egészen más, mint a köpölyözés által történő érvágás, amelyet Mohamed hagyományai mellett írtak le. Ahogy a muszlim gyógyítók módszerei eljutottak Európába, úgy lett az érvágás egyre népszerűbb. A sebek kiégetése mellett az egyik központi eleme volt az arab világ gyógyításának, de az ajurvédikus orvoslásban is ismeretes volt.
Használata az újkorban
Az érvágás a heroikus medicina része lett, amely a XVIII. században jelent meg, és alapvetően egy sokkterápia volt. Bár a testnedvekkel kapcsolatos elmélet meghaladottá vált, sebészek és borbélyok továbbra is végezték a műveletet. Főként utóbbiak, orvosi javallatra - ekkor váltak szét az orvosok és a sebészek. A borbélyok üzletei előtt a mai napig megtalálható piros-fehér csíkos oszlop is ezt jelképezi: a piros a vért, a fehér a kötést. Érvágást gyakorlatilag mindenfajta betegségre javallottak, akár megelőző terápiás jelleggel is.
Többféle módszert is kidolgoztak az elvégzésére. Leggyakrabban a nagy külső vénákat vágták meg az alkaron vagy a nyaki részen. Végezhették a műveletet szúrással is, szikével történő vágással, illetve felmelegített üvegpohárral, amelyben vákuum keletkezett. A XIX. században használtak egy célszerszámot is a művelethez, amely egy több pengét tartalmazó rugós szerkezet volt, melyen a vágás mélységét is állítani lehetett.
Néha piócákat is használtak erre a célra. Ilyenkor volt, hogy annyi vért levettek, hogy a beteg majdnem elájult - ezt jó jelnek vették, ezért a terápiák általában a szédelgésig tartottak.
1628-ban William Harvey ellenjavallotta a használatát, a tudományos orvoslás megjelenésével pedig az 1830-as években Pierre Charles Alexandre Louis bemutathatta, hogy az érvágás teljességgel hatástalan a tüdőgyulladás és különféle lázas állapotok kezelésében. Ennek ellenére 1838-ban a Royal College of Physicians egyik állásfoglalásában még mindig az szerepelt, hogy az érvágás egy olyan gyógymód, amelynek megfontolt alkalmazását aligha lehet kevéssé becsülni.[14] Louis megállapításait pedig François-Joseph-Victor Broussais vonta kétségbe, aki maga a piócás terápia híve volt, egyszerre akár ötven állatot is használva. Megint mások az érvágást a hagyománytisztelet és az egyes betegek pozitív tapasztalatai miatt tartották védendőnek.[15]
Egyes elméletek szerint az érvágás a "szívfájdalmat", a szerelmi bánatot is gyógyította, amint azt Jacques Ferrand írta 1623-as könyvében.
A XIX. század közepére a piócákkal végzett terápia volt a legnépszerűbb. Ekkoriban csak Franciaország negyvenmillió piócát importált évente orvosi célzattal, az Egyesült Királyság pedig átlag hatmilliót vásárolt a franciáktól. Az Egyesült Államok megalakulása utáni korai években is bevett gyakorlat volt az érvágás, Benjamin Rush, a függetlenségi nyilatkozat egyik aláírója az artériákban látta a betegségek orvoslásának kulcsát, így ő még a korához képest is jelentősen több vért vett le betegeitől. A gyakorlat közvetetten George Washington halálát okozta, ugyanis a rossz idő miatt kapott torokgyulladását is ezzel kívánta kezeltetni. Tíz óra alatt majdnem 4 liter vért vettek le tőle, végül belehalt a torokgyulladás szövődményeibe.[16]
Az egyik oka annak, hogy az érvágás továbbra is népszerű lehetett, az volt, hogy habár az anatómiai ismeretek látványosan fejlődtek, beleértve a műtéti és diagnosztikai tudást is, az egyes betegségek gyógyítása még mindig nehézséget okozott, nem ismerve azok konkrét okát - ezért aztán azon az állásponton voltak, hogy inkább csinálnak valamit, mint semmit sem. Azonkívül a placebohatás működött a betegeknél, akik ettől máris jobban érezték magukat. Látványossága miatt pedig egyszerű volt meggyőzni arról a pácienseket és a hozzátartozókat, hogy csináltak is valamit.
A XX. századtól napjainkig
A XIX. század végétől az érvágás népszerűsége lehanyatlott, ritkává vált, és megkérdőjelezték hasznosságát. Ám még így is felbukkant alkalomszerűen, például Sir Wiliam Osler 1923-as orvosi tankönyvében - Osler ugyan négy évvel korábban meghalt, az újabb kiadásban is szerepeltették az általa írtakat.[17]
Manapság nagyon ritkán, bizonyos betegségeknél alkalmazzák csak, mint a hemokromatózis vagy a vörösvértest-túltengés.[18] Csakis szakavatott személyzet végezheti, terápiás jelleggel. A flebotómia kifejezést, amelyet eredetileg a hagyományos érvágásra használtak, ma már a vérvételekre szokták alkalmazni.
↑Cite web-hiba: a title paramétert mindenképpen meg kell adni!. academic.oup.com. DOI:10.1136/postgradmedj-2015-133677. (Hozzáférés: 2024. április 16.)
↑Let It Bleed (amerikai angol nyelven). Science History Institute. (Hozzáférés: 2024. április 16.)
Az itt található információk kizárólag tájékoztató jellegűek, nem minősülnek orvosi szakvéleménynek, nem pótolják az orvosi kivizsgálást és kezelést. A cikk tartalmát a Wikipédia önkéntes szerkesztői alakítják ki, és bármikor módosulhat.
