1927-ben született Novarában, később Ernesto Nathan Rogersnél tanult építészetet. Ezután Lodovico Meneghettivel és Giotto Stoppinóval (1952–1967) dolgozott együtt. 1974-ben megalapította a Gregotti Associati építészeti stúdiót. 1979 és 1997 között a Rassegna, 1982 és 1996 között a Casabella című építészeti lap igazgatója volt.[1] 1992 és 1997 között a Corriere della Sera újságban, később a La Repubblicában is rendszeresen jelentek meg írásai.[2]
A velencei építészeti egyetemi intézet professzora, valamint a milánói és a palermói építészeti karok docense volt, valamint vendégprofesszor Tokióban, Buenos Airesben, São Paulóban, Berkeleyben, Lausanne-ban és a Harvardon.[3] 1963-ban együtt dolgozott Umberto Ecóval a milánói triennálé megvalósításában, 1974 és 1976 között pedig ő volt a felelőse a velencei biennálé vizuális művészeti és építészeti szekciójának.[2]
2000-ben az Olasz Köztársaság tudományos és kulturális aranyérmével díjazták, 2006-ban Manfredo Tafuri-díjat kapott a velencei biennálén, 2007-ben pedig Millennium-díjat a lisszaboni triennálén. 2012-ben a milánói triennálén megkapta a legrangosabb olasz építészeti díjat, az olasz építészet aranyérmét.[1][2] Az Olasz Kommunista Párt tagja volt.[4]
2020-ban a koronavírus-világjárvány során szerzett betegség következtében kialakult tüdőgyulladásban hunyt el.[2]
