A villers-cotterêts-i rendelet (franciául ordonnance de Villers-Cotterêts, néha édit de Villers-Cotterêts,[1] francia kiejtés: kb. viler-kotre) a pikárdiai Villers-Cotterêts-ben 1539. augusztus 10. és 19. között[2] I. Ferenc francia király által kiadott jogi aktus, pontos címmel Ordonnan du Roy sur le faict de Justice („Az igazságszolgáltatásról szóló királyi rendelet”). A régi neve Guillemine vagy Guillelmine („guillaume-i”), mert Guillaume Poyet kancellár készítette elő.[3] A párizsi felsőbíróság (parlement) 1539. szeptember 6-án vette nyilvántartásba (enregistrement), vagyis nem emelt kifogást, így ettől a dátumtól lehetett rá hivatkozni a bíróság előtt.[4]
Főleg arról híres, hogy a francia nyelv elsődlegességét és kizárólagosságát alapozta meg Franciaországban a hivatalos iratokban, ilyen értelemben ez a legrégebbi ma is érvényes francia jogi szöveg.
A 110. cikk kihangsúlyozza a közérthetőség fontosságát, a 111. cikk pedig úgy rendelkezik, hogy ennek érdekében az igazságszolgáltatás és a közigazgatás iratait „francia anyanyelven és nem másképp” kell megszövegezni (en langaige maternel francoys et non autrement). Így lett a latin helyett a francia nyelv a jog és az adminisztráció hivatalos nyelve.
Elzászban, miután bekebelezte Franciaország, nem érvényesült ez a rendelkezés a vesztfáliai és nijmegeni békeszerződések értelmében, hanem az egyházi anyakönyveket továbbra is latinul vezették a katolikusok és németül a lutheránusok a francia forradalomig.[5]
A rendelet korában – és utána is még évszázadokon keresztül[6] – a Párizs környéki Île-de-France tartományon kívül csak a felső rétegek (nemesek, egyházi személyek) és a kereskedők beszéltek franciául, miközben a nép főleg az újlatin galloromán nyelvek (északon langue d'oïl, délen langue d'oc) és más nem újlatin nyelvek (breton, baszk) különböző nyelvjárásait használta (patois). Ezért úgy is értelmezhető a „francia anyanyelv” (langaige maternel francoys) kifejezés a rendeletben, hogy eredetileg más franciaországi anyanyelvet is jelenthetett, ahogy előzőleg más királyi rendeletek is a helyi anyanyelvekkel helyettesítették a latint a jogi iratokban:
Ebben a szellemben döntötte el később, 1790-ben, a francia forradalom idején a Nemzetgyűlés, hogy helyi nyelvre fordíttatják a törvényeket, bár 1792 után abbamaradt ez a költséges kezdeményezés.[8]
Ennek ellenére, még ha eleinte esetleg szándékosan is volt kétértelmű a „francia anyanyelv” kifejezés,[9] a törvény alkalmazói a későbbiekben ezt már valóban csak a francia nyelvre értették,[10] s ezzel folytatódott a régóta létező nyelvi központosítási folyamat:
Később, a francia forradalom idején az eredeti nyelvi egyenlőség után a Konvent végül szintén úgy döntött a II. év thermidor 2-i rendelettel (1794. július 20.), hogy hivatalos iratban csak a francia nyelv használható.[8]
A mai Franciaországban a rendeletnek az az értelmezése található a jogban, amely szerint az egyetlen hivatalos nyelv a francia. Így 1992-ben az angol nyelv uniós használatától tartva a maastrichti szerződés ratifikálásához szükséges alkotmánymódosítás alkalmából bekerült a francia alkotmány 2. cikk elejébe, hogy „A [Francia] Köztársaság nyelve a francia nyelv”.[12] Ez megakadályozza többek között a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának ratifikálását, mivel a francia alkotmánybíróság (Conseil constitutionnel) döntése értelmében ellentétes az alkotmány új 2. cikkével, hogy ez a karta „nemcsak a magánéletben, hanem a közéletben is a franciától eltérő nyelv használatára való jog elismerésére irányul”.[13]
A rendelet még a francia semmítőszék (Cour de cassation) ítélkezési gyakorlatába is bekerült, miután az 2011-ben elfogadta azt a bírói indoklást, hogy „az 1539. augusztus 25-i[2] villers-cotterêts-i rendelet megalapozza a francia nyelvnek a francia bíróságok előtti elsődlegességét és kizárólagosságát”.[14]
A rendeletnek más rendelkezései is emlékezetesek: