A T–4, más jelzéssel 100-as gyártmány (oroszul: Szotka) egy szovjet kísérleti szuperszonikusbombázó és nagy sebességű felderítő repülőgép, amelyet a Szuhoj tervezőiroda fejlesztett ki. Bár sikerült a prototípus fázistól több sikeres szuperszonikus repülési tesztig eljutni, de soha nem került sorozatgyártásra. Néha Szu–100-nak is hívják.[1]
A Honvédelmi Minisztérium feladata volt egy új, mintegy 7000 km repülési távolságú, „kis, álló és mozgó tengeri és szárazföldi célpontok felderítésére, felkutatására és megsemmisítésére” tervezett új légikomplexum kifejlesztése. Ezt a repülőgépet a potenciális ellenséges repülőgép-hordozó hajók megsemmisítésére, valamint stratégiai felderítésre tervezték.
A T-4 projekt megkülönböztető jellemzője a nagy repülési sebesség biztosítása volt (akár 3200 km/h), ami jelentősen csökkentette a repülőgép sebezhetőségét az ellenséges légvédelmi rendszerekkel szemben.
Az 1953-ban újra létrehozott Szuhoj Tervezőirodanál a tervezési programokat két csoportra osztották: „T program” (delta szárny) és „C program” (nyilazott szárny).
A projekt története
A 100-as projekt egy versenyen jött létre, amelynek fő célja egy szuperszonikus bombázó és nagysebességű felderítő repülőgép kifejlesztése volt.
A pályázaton részt vettek: Szuhoj tervezőiroda (T–4), Tupoljev tervezőiroda (Tu-135), és a Jakovlev tervezőiroda (Jak–33 vagy Jak–35). A versenyt a T-4 nyerte. A gépnek két H–45 robotrepülőt kellett szállítania. A T-4 sok szempontból volt innovatív repülőgép, mert a repülőgépen több mint hatszáz új konstrukciós megoldást alkalmaztak.
1972. augusztus 22-én a Szuhoj Tervezőiroda vezető tesztpilótája, Vlagyimir Szergejevics Iljusin – Szergej Vlagyimirovics Iljusin repülőgép-tervező fia – és Nyikolaj Alfjorov navigátor megtették az első repülést. A tesztek kezdete sikeresnek bizonyult, a hadsereg vezetése elégedett volt, és 250 gépből álló sorozatot rendelt a Szuhojtól, amelyet a következő ötéves tervben terveztek megépíteni. 1974 januárjáig 10 repülést hajtottak végre. Az elért sebesség 12 000 m magasságban 1,36 Mach volt.[2]
1976 február 28-án Dementyjev, a Szovjetunió repülőgép-ipari minisztere utasítást adott a 100-as gyártmány projektjének felfüggesztésére annak érdekében, hogy erőket és forrásokat összpontosítson a Tu–160 fejlesztésére. Ezt követően a Szuhoj Tervezőiroda költségbecslést nyújtott be a T-4-re, amely akkor hatalmas összeget, 1,3 milliárd rubelt tett ki. A jövőben a T-4M változatai kerültek volna kifejlesztésre (a fő változások a szárny változó állásában és az újratervezett hajtóműben voltak), például a T-4MSZ (valójában ez már más gép, kevés maradt a repülőgép eredeti megjelenéséből), de ezeket is elutasították.
A T-4M helyét először a Tu–22, majd a Tu–22M és a T-4MSZ, a Mjasziscsev Tervezőiroda M–18 gépe, később a Tu-160 vette át. Volt egy projekt a T-4 utasszállító változatáról,[3] amely versengett a megvalósított Tu-144-gyel. A módosított T–4 felmerült mint a Szpiral űrrepülőgép-rendszer hordozó-indító eszköze.[4]
A projekt lezárása számos problémával járt (egyiket sem erősítették meg, de nem is cáfolták):
Változások a járműre vonatkozó műszaki követelményekben és a Szuhoj Tervezőiroda munkaterhelésében a T-10 (Szu-27) fejlesztésével.
A légierő és az SZKP Központi Védelmi Osztálya kilátástalannak tartotta a projektet.
A Szuhoj Tervezőiroda nem rendelkezett termelési kapacitással a T-4 kiterjesztett tesztelésére.
A Tusinói Gépgyár, amely a tervezőiroda számára alapvető volt, nem tudott teljesíteni egy ilyen megrendelést, az erre szánt Kazanyi Repülőgépgyárat nem szállították át Szuhojra. Amint elkezdődött a Kazan Repülőüzem T-4 kísérleti tétel összeszerelésére szóló rendelet előkészítése, Tupoljev, felismerve, hogy elveszíti a Tu-22-t gyártó sorozatgyárat, javasolta annak proaktív módosítását a Tu-22M-ből, amely állítólag kissé újra profilizálja a termelést. A Tu-22M-et teljesen új repülőgépként fejlesztették ki, de abban az időben nem született döntés arról, hogy a kazanyi repülőgépgyárban a Szuhoj gépeinek sorozatgyártását lehetővé tegyék.
A repülőgép nagyon drága, de mégis nagy projektnek bizonyult a Szuhoj Tervezőiroda legújabb technológiái miatt, hogy csökkentse a titánhulladékot a gyártásban és hegesztésében, amit más vállalkozások akkor még nem tudtak. Ezenkívül a T-4-et nem kellett sorozatban gyártani.
1969-ben bemutatták a légierő új taktikai és technikai követelményeit egy ígéretes, több módú stratégiai repülőgépre vonatkozóan. Abban az időben a fejlesztés alatt álló T-4 nem felelt meg ezeknek a követelményeknek repülési jellemzőiben, ezért a Szuhoj Tervezőiroda megkezdte a munkát a repülőgép nyilazható szárnyú változatán, a T-4M-en. Ezután kidolgozták a T-4MS projektet („200-as gyártmány”), amely jelentősen eltért az eredeti T-4-től. 1972-ben a T-4MS részt vett az új stratégiai bombázóért folyó versenyben, de a Mjasziscsev Tervezőiroda M-18 projektjét ismerték el jobbnak.
A T–4 deltaszárnyú, hagyományos, vízszintes vezérsík nélküli aerodinamikai elrendezéssel rendelkezett, azonban ellátták a szárny előtti kisméretű kacsa vezérsíkkal. A repülőgép személyzete két főből állt. Titánötvözeteket, rozsdamentes és szerkezeti acélt használtak a repülőgéphez.
Sárkányszerkezet
A repülőgépváz a következő egységekből áll: törzs, hajtóművek, szárny, elülső vízszintes farok, gerinc, fő- és első futómű -tartók. A repülőgép -egységek technológiai részekre is fel vannak osztva.
Törzs – hét fő rekeszből áll: a lehajtható orr, a pilótafülke, a műszerrekesz, a központi üzemanyagtartály rekesz, a farokrekesz és a farokernyő rekesz.
A törzs farokrésze – a farokrészben helyezték el négyszögletes fékernyőt. A fékernyő konténerének burkolatai a kioldáskor oldalra nyílnak szét.
Szárny – a repülőgép szárnya középső részből és két levehető szárnykonzolból áll. A szárnykonzolok a vezérlőrendszer végrehajtó szerveit és a fedélzeti légi fényeket tartalmazzák.
Gondola – a középső rész alatt egy négy turbóhajtású hajtómű gondola található. Tűzfalakkal ellátott motorok foglalják el a perem farokrészét. Az állítható légbeszívó szárnyak a repülőgép elülső részének orrába vannak felszerelve. Az elülső rész orrában van egy rés az első alváztartó számára. A fülke mögött a felszerelési rekesz található, amely a repülőgép rendszerek egységeit tartalmazza, a gömb központi részén, a légcsatornák között egy üzemanyag tartály található. A perem középső részének oldalán a középső szakasz alatt a fő futómű bal és jobb fülkéje található.
Vezérsíkok – a bombázó tollazata a "kacsa" séma szerint készül, elülső vízszintes farokkal és delta szárnnyal. Az elülső vízszintes farok szükséges a repülőgép hosszirányú kiegyensúlyozásához. A gerinc tartalmazza a rádióelektronikai komplexumok egységeit, a kábeleket és a kormányvezérlő rendszer végrehajtó szerveit. A függőleges farok biztosította az iránystabilitási határ minimális értékét, a szükséges stabilitási és irányíthatósági jellemzőket pedig a fly-by-wire vezérlőrendszer biztosította.[6]
Futómű – orrkerekes, tricikli elrendezésű. A repülőgép futóműve lehetővé tette az 1. osztályú, betonfelülettel rendelkező repülőtereken történő felszállást és leszállást. A fő futóműben kéttengelyes forgóvázak voltak elhelyezve, négy fékkerékkel, mindegyik kerék ikergumival. Az orrtámasz karral függesztett ikerkerekekkel rendelkezik, és indítófékekkel.
A T-4 annyiban érdekes, hogy a felszállás és az orrkúp működési helyzetbe történő felemelése után (szuperszonikus repüléshez) a személyzet csak a periszkópon keresztül tudott előre nézni, a pilótafülke üvegezése csak az oldalra kitekintést tette lehetővé valamint felfelé 4 ablakon keresztül, hiszen ellentétben Tu-144-el a T-4-nek nem volt üvegezése.[7]
Teljesítmény
Hajtómű- négy RD-36-41 gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 16500 kgf tolóerővel, amelyek a törzs alatt gondolában vannak elhelyezve. Minden hajtóműpárhoz egy levegőbeömlő nyílás tartozik. A szovjet repülőgépgyártási gyakorlatban először használtak repülőgépen szuperszonikus, állítható vegyes sűrítésű, automatikusan szabályozható levegőbeömlési rendszert. A hajtóműveknél használt több üzemmódú szuperszonikus fúvóka három koronája felfüggesztett szárnyakkal rendelkezik, amelyek a fúvóka szub- és szuperszonikus részét képezik, ami nagy tolóerőt biztosít a repülési sebesség minden tartományában.
Az üzemanyag -ellátó rendszer egy vészhelyzeti üzemanyag leeresztő rendszerből, a tartályok semleges gázzal történő nyomás alatti rendszeréből és egy üzemanyag szivattyúzó rendszerből áll, amely biztosítja a repülőgép meghatározott beállítását. Az üzemanyagrendszer minden egysége hőálló. Az üzemanyagtartályok a törzsben és a középső részben találhatók. A T-4-hez új típusú, hőstabil RG-1 (naftil) üzemanyagot fejlesztettek ki.
A repülőgép elektromos távvezérlő hajtóművezérlő rendszerrel van felszerelve, amely kézi üzemmódban és automatikus szelepről működik. Ezenkívül a repülőgép hajtóműve magában foglalja a tűzoltó rendszereket, a hűtést, a légbeömlők jegesedés elleni védelmét, a motorok indítását a földön és a levegőben, a légbeömlők automatikus szabályozását.
Repülőgép -rendszerek és berendezések
Áramellátó rendszer – a repülőgép fő áramellátó rendszere egy háromfázisú váltakozó áramú rendszer, 220/115 V feszültséggel és 400 Hz frekvenciával. Tápegység négy olajhűtéses szinkron generátorral, 60 kW. A frekvencia stabilizálását hidraulikus állandó fordulatszámú generátor működése biztosítja. A 27V DC és 36V AC tápellátását 400 Hz frekvenciával négy egyenirányító és két háromfázisú transzformátor biztosítja.
Sürgősségi tápegységek – három elem és egy átalakító.
Hidraulikus rendszer- a repülőgép vezérlőrendszer és más rendszerek áramellátását kétcsatornás hidraulikus rendszer biztosítja, az új, magas hőmérsékletű folyadék XC-2-1 használatával. A rendszerben a nyomást először 280 atmoszférára emelték. A repülőgép az automatikus repülőgép vezérlő rendszer négyszeres redundanciájával van felszerelve.
Életfenntartó rendszer – oxigénellátó rendszerből, légkondicionálóból és a személyzet speciális berendezéseiből áll.
Oxigénrendszer – két folyékony oxigén gázosító és egy fedélzeti egységes oxigénkészülék készlet.
Zárt típusú légkondicionáló rendszer, amely tüzelőanyagot használ elsődleges hűtőközegként, hogy megteremtse a szükséges hőmérsékleti feltételeket a túlnyomásos utastérben és a berendezési rekeszekben. A legénység fő felszerelése egy űrruha.
Rádióelektronikai berendezések
A T-4 repülőgép több rádióelektronikai berendezés komplexummal van felszerelve:
Navigáció – egy asztroinerciális rendszerre épül, táblagépen és multifunkcionális kezelőpanelen, jelzéssel, folyamatosan meghatározza a repülőgép térbeli elhelyezkedését, navigációs adatok kiadását az automatikus vezérlőrendszerhez, repülési információk kiadását a személyzet számára.
Látás-előretekintő radar Nagy észlelési hatótávolsággal, a levegő-föld rakéták vezérlésére.
Felderítés-optikai, infravörös, rádiótechnikai érzékelőket és először használt, oldalra néző radarállomást tartalmaz.
A repülőgépet fel kellett szerelni egy automatikus földi akadálykerülő rendszerrel, amikor alacsony magasságban repült.
A fedélzeti berendezések vezérlésének integrációja és automatizálása olyan magas volt, hogy lehetővé tette a repülőgép személyzetének korlátozását a pilótára és a navigátor-kezelőre.
Fegyverzet
A T-4 fegyverzete két hiperszonikus, 500 km hatótávolságú hajóelhárító rakétából állt, két alsó pántos függesztőpontra szerelve. A repülőgép beépített fedélzeti rendszere lehetővé tette, hogy önálló információkkal rendelkezzenek a célhelyzetről és a célpontok eltalálásáról anélkül, hogy a repülőgépek belépnének az ellenség légvédelmi zónájába.[8]
Műszaki adatok
A T–4M és T–4MSZ változatok esetében csak becsült adatok szerepelnek.
Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) Т-4 (самолёт) című orosz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
.svg){kind=small}
