Porto Santo a Portugáliához tartozó Madeira-szigetek két lakott szigete közül a kisebbik. Madeirától 42 km-rel északkeletre fekszik az Atlanti-óceánban. ÉÉK–DDNY irányban megnyúlt, körülbelül 11 km hosszú és 6 km széles; északkeleti vége szélesebb a délnyugatinál. Teljes területe 42,17 km². 2001-ben lakossága 4441 fő volt. Fővárosa Vila Baleira.
Történelme
Porto Santo címere
1419-ben fedezte fel Tengerész Henrik első, a szigetek birtokba vételére indított expedíciója, amit João Gonçalves Zarco vezetett. Tengerész Henrik a szigetet, amit 1425-ben kezdték el betelepíteni, az expedícióban részt vevő lovagjának, Bartolomeu Perestrelónak adta hűbérbe; Perestrelo lett a sziget első kormányzója. Az ő lányát, Felipa Perestrello e Monizt vette feleségül (valószínűleg 1476 telén) Kolumbusz Kristóf, aki ezután Porto Santón telepedett le. Itt született Diego nevű fiuk is 1478-ban. Felipa 1485-ben meghalt, és Kolumbusz, akinek viszonya a kormányzó családjával igencsak megromlott, az év nyarán végleg elhagyta a szigetet, hogy Diegóval Kasztíliába települjön át.
1807–1814 között a szigetcsoportot az angolok szállták meg.
A Madeiráénál lényegesen mostohább természeti viszonyai miatt mindvégig a fő sziget árnyékába szorult Porto Santo jelentősége a 20. században két, korábban ismeretlen tényező: a légi közlekedés és a turizmus miatt nőtt meg.
Természeti viszonyai
Éghajlata
Mivel Porto Santón nincsenek hegyláncok, a sziget éghajlata lényegesen szárazabb, mint Madeiráé. A repülőtéren, a tenger szintje felett 78 m-rel felállított meteorológiai megfigyelő állomás adatai szerint az éves csapadék — az 1961–1990-es időszak átlagaként — mindössze 386,4 mm. A legszárazabb hónap a július (3,1 mm); a „legesősebb” a december (59,4 mm).
Porto Santo északnyugatrólHomokos strand, kopár dombok
Porto Santo a szigetcsoport többi tagjához hasonlóan a forró pont vulkanizmus terméke: dombjai tenger alatti vulkánok csúcsai. A vulkáni működés 7 millió éve, a földtörténet miocén időszakában véget ért, azaz Porto Santo földtani értelemben lényegesen idősebb, mint Madeira.
A szigetet hagyományosan három geomorfológiai egységre tagolják:
a keleti dombságon van a sziget legmagasabb dombja, az 517 m magas Pico do Facho(Fáklyahegy), továbbá:
Branco avagy Pico das Urzas (450 m);
Gandaia (449 m);
Pico do Casteio (437 m);
Barbara Gomes (227 m);
Portela (173 m);
Pico do Macarico (265 m);
Pico do Conselho (324 m).
a nyugati dombság két legjelentősebb kiemelkedése:
Éspigão (270 m);
Pico de Ana Ferreira (263 m).
a két dombság közötti, lapos síkon építették ki a sziget nemzetközi repülőterét.
Madeirától eltérően Porto Santón nem csak vulkáni, hanem üledékes kőzetek is előfordulnak. A felszín tekintélyes részét homokkő borítja. Ennek lepusztulása hozta létre a déli part strandolásra kiválóan alkalmas fövenyét. A sziget többi részén a part magas és erősen tagolt, róla számos kisebb-nagyobb félsziget:
Ponta da Calheta a sziget déli csücskén;
Ponta da Canaveira nyugaton;
Urnal Grande, Ponta do Varadouro és Rocha do Gasparão az északnyugati parton,
Focinho da Forte és Furmas das Amasiadas északon,
Ponta dos Ferreiros keleten;
Ponta da Galé délkeleten.
nyúlik a tengerbe.
Ilhéu de Ferro
Porto Santo körül (jórészt a félszigetek vonalában) számos kisebb sziget, illetve szirt emelkedik ki a tengerből:
Ilhéu de Baixo ou da Cal (a Ponta da Calheta folytatásaként, közöttük a Boqueirão de Baixo szorossal),
Ilhéu de Ferro (a Ponta da Canaveira folytatásaként),
Ilhéu da Fonte (a Rocha do Gasparão folytatásaként),
Baixa dos Barbeiros (a Focinho da Forte folytatásaként),
Ilhéu das Cenouras, Baixa do Meio, Ilhéu de Fora szirtsor (a Furmas das Amasiadas folytatásaként),
Ilhéu de Cima (a Ponta da Galé folytatásaként, a fok és a sziget között a Boqueirão de Cima szorossal).
Az Ilhéu de Baixo sziget alapvetően egy erősen karsztosodott mészkőszikla. Hasonképpen mészkövet találunk a felszínen Serra da Fora környékén.
A sziget fontosabb patakjai:
Ribeiro Selgado,
Ribeiro Cachino,
Ribeira das Esmeraldas,
Ribeira de Pedregel,
Ribeira da Serra de Dentro,
Ribeira do Galhau.
Élővilága
Porto Santo-i táj
A növényzet jelenleg rendkívül gyér; a kopár lejtők karamell színű talaja a néhány, elszórt facsoport között csak tavasszal zöldül ki valamelyest. A felfedezés idején az eredeti növényzet még a makaronéziaibabérlombú erdők alsó szintjén megszokott cserje formáció volt; azon belül is a szárazságot és a sós talajt jól viselő fajok, így a fák közül:
és kiváltképpen sárkányvérfa(Dracaena draco) emelkedett ki
a bozót sűrűjéből.
Mára a Maytennus umbellata (nincs magyar neve) az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős növényfajok listáján[4] szereplő endemizmussá vált.
A 16. században a fák és a bokrok is kipusztultak, ugyanis a spanyol és itáliai kereskedők ösztönzésére alaposan „kivéreztették” a sárkányfákat (lecsapolták nedvüket) — azidőtájt a sárkányvérfa gyantája szerte Európában a kelmefestékek és lakkok keresett alapanyaga volt. Az értékes fafajtákat kitermelték. Az erdők pusztulásához e mellett a rablógazdálkodás mellett alaposan hozzájárult a legeltető állattartás is, amely kiszárította földet.
Az erdők helyén, a teraszosan művelt földeken még a 20. század első felében is gabonát és zöldségeket termesztettek, de a gyakori aszályok miatt váltakozó sikerrel: a szigetet gyakran sújtották éhínségek. Ahogy fokozatosan felhagytak a földműveléssel, a szél és az eső a talaj maradékát is behordta a tengerbe.
A sziget csaknem kilenc kilométer hosszú déli partja végig homokos; ilyen jellegű fürdőhelyek Madeirán gyakorlatilag nincsenek.
Általános vélemény, hogy a sziget ökológiai egyensúlya csak újraerdősítéssel állítható helyre; az előrehaladott sivatagosodás miatt azonban ez meglehetősen nehéz feladat. Az első sikeres fásítást egy António Schiappan de Azevedo nevű lelkes patrióta kezdte el még a 20. század elején: Monterey-ciprusokat(Cupressus macrocarpa) telepített a Pico Castelo dombon. Ezután mintegy három évtizedig senki sem próbálkozott tovább az újraerdősítéssel, és azt csak 1954-ben kezdték újra. Ezúttal már nemcsak a Pico Castelón ültettek új fákat, hanem négy további dombon (Branco, Juliana, Facho, Gandaia) is. A fásítás az 1980-as évek óta tömeges: ebben az időszakban több, mint 200 ezer csemetét ültettek ki. A leggyakrabban ültetett fa a közönséges aleppófenyő(Pinus halepensis). Ritkábbak:
Vila Baleira kikötőjeEbben a házban lakott Kolumbusz
A 2001-es népszámlálás adatai szerint a sziget teljes lakossága 48 441 fő volt. Az 1981-es népszámlálás idején 48 706, egy 2006-os tájékoztató adat szerint már csak 48 388, azaz csökken. A 2001-es adatból számolt népsűrűség 106 fő/km². A lakosok több mint fele (2600 fő) a déli part közepén épült fővárosban, Vila Baleirán él.
További települések:
Ponta,
Campo de Baixio,
Campo de Cima,
Fonte da Areia,
Camacha,
Tanque,
Serre del Fora,
Serra de Dentro.
Közlekedése, úthálózata
A déli part mentén aszfaltos út fut végig a Ponta da Calheta félszigettől a Ponta da Galé fokig. További, szilárd burkolatú utak:
Vila Baleira – Serra de Fora – Serra de Dentro – Camacha – Tanque – Vila Baleira körút;
Camacha – Fonte da Areia (az északi parton a kifutópálya vége és a tenger között)
Tanquétól a Pico do Casteio körül a kilátóhelyig;
Campo de Baixio – Campo de Cima.
A szigetnek nincs jó természetes kikötője: az északi part túl tagolt (sziklás), a déli teljesen tagolatlan. A nagyobb hajók fogadására is alkalmas kikötőt a déli part keleti végén, a Pico do Macarico domb tövében (Vila Baleirától 3,5 km-re) építették ki.
A magas hegyek hiánya Madeiráénál lényegesen nagyobb repülőtér építését tette lehetővé; kifutópályája keresztben csaknem végigér a szigeten. A nagy szállítógépek befogadására is alkalmas repülőteret eredetileg a NATO-nak építették, majd a polgári légiforgalom számára is megnyitották. A polgári forgalomban főleg akkor használják, ha Madeirán a Szent Katalin-repülőtér a rossz idő miatt nem fogad gépeket.
Porto Santóról az Ilhéu de Baixo szigetre lanovkát terveznek, de ezt 2006-ban még nem kezdték el építeni.
Gazdasága
A lakosság számszerű többsége közvetlenül vagy közvetve az idegenforgalomból él. A korábban művelt teraszos földek többségét parlagon hagyják; a termőföld maradéka erodálódik. A turisták elsöprő többsége Portugáliából (és Madeiráról), a nyári hónapokban érkezik. A szezont tengervíz-terápiás klinikával és golfpályával próbálják hosszabbítani. Játékkaszinó építését is tervezik.
Az egykori mezőgazdaság maradványaként szőlőt főleg Camacha környékén termesztenek még, és nagy alkoholtartalmú, nehéz borokat készítenek belőle.
