Durand-Ruel sok tekintetben forradalmasította a műkereskedelmet. A szokásokkal ellentétben nemcsak Párizsban, hanem Brüsszelben és New Yorkban is nyitott galériát. Számos nemzetközi kiállítást szervezett, valamint önálló tárlatokat hozott létre, hogy megismertessen egy-egy művészt. Hatalmas pénzügyi rizikót vállalva nagy tételben vásárolt olyan alkotóktól, akiket támadott a kritika, és akiknek nem volt piaca. Ezzel azonban életben tartotta az impresszionista mozgalmat. Monet, két évvel a műkereskedő halála után ezt mondta Marc Elder francia írónakː „Durand nélkül mi, impresszionisták valamennyien éhen haltunk volna.”[9] Barátja, Renoir pedig így jellemezteː „elegáns polgár, jó férj és apa, hűséges monarchista, gyakorló keresztény és ízig-vérig hazardőr”.[10]
Ifjúsága, családja
Apja Jean Durand, anyja Marie Ruel, a párizsi Durand-Ruel művészkellékeket és nyomatokat áruló bolt tulajdonosai voltak. Az üzletben kiállításokat is rendeztek, mások mellett Eugène Delacroix, Jean-Baptiste Camille Corot és Théodore Géricault számára. Jean Durand eladott és kölcsönzött is képeket, így a bolt hamarosan a művészek és gyűjtők találkozóhelyévé vált, és galériává alakult. 1839-ben az üzlet Párizs egyik elegáns negyedébe, a rue des Petits Champs 103.-ba költözött.[9]
Paul Durand-Ruel 1851-ben belépett a Saint Cyr katonai akadémiára, majd leszerelése után apjának segített a galériában. A következő években több utazást tett Franciaországban és Európában.[9] Királypárti katolikus volt, minden reggel részt vett a misén.[10] 1862-ben feleségül vette Eva Lafont, aki öt gyereket szült neki. Neje 30 éves korában, 1871-ben meghalt, ettől kezdve Durand-Ruel, aki nem házasodott meg újra, egyedül nevelte fel gyerekeit, akiket a Szent Ignácról elnevezett jezsuita iskolába járatott a rue Madridba.[9][10]
Pályafutása
Barbizoni iskola
1865-ben édesapja meghalt, és Durand-Ruel átvette a galéria irányítását, amelyet Párizs művészetének szívébe, a rue Laffitte-ba, a 16-os szám alá költöztetett.[10] Ekkor kezdte meg a barbizoni iskola alkotóinak – Jean-Baptiste Camille Corot, Théodore Rousseau, Narcisse Virgilio Díaz de la Peña, Jules Dupré, Gustave Courbet – támogatását, ami kulcsfontosságú volt elismerésükben. Annak érdekében, hogy megismertesse őket a nagyközönséggel és a gyűjtőkkel, egyszerre állította ki képeiket az akadémikus festőkkel.[9][10] Az első időkben ő volt az egyetlen kereskedő, aki a barbizoniaktól képet vett, gyakran magasabb árat adva, mint amennyit kaphatott értük. Kevésbé kifizetődő befektetéseit az elismert alkotók képeinek megvásárlásával-eladásával finanszírozta.[10] 1870–1871-ben Londonban és Brüsszelben nyitott galériát.[9] 1868-ban megrendezte a barbizoni festők nagy kiállítását, válaszul a hivatalos Szalonra, amely visszautasította festményeiket.[9]
1869-ben megalapította a La Revue Internationale de L’Art et de la Curiosité című független művészeti lapot, hogy teret nyisson azoknak a véleményeknek is, amelyek eltértek az általánosan elfogadottaktól. 1890-ben indított egy másik lapot is L’Art dans les deux mondes címmel. Ezekben a lapokban bemutatta azokat az alkotókat, akiket képviselt.[10]
Impresszionizmus
Durand-Ruell és Claude Monet Givernyben 1900-banDurand-Ruel 1910-ben
Az 1870 elején Londonban ismerkedett meg Claude Monet-val és Camille Pissarróval, ahova mindhárman a porosz–francia háború elől menekültek. Első találkozójukat a barbizoni festő, Charles-François Daubigny szervezte meg. Ez a megbeszélés fordulópontot jelentett a műkereskedő és az impresszionista alkotók életében is. Durand-Ruell megvásárolta első képeit Monet-tól és Pissarrótól, majd a barbizoniak képeivel együtt kiállította őket a New Bond utcai German Galleryben, ezzel státust és legitimációt adva a két festőnek. Ezek a kiállítások 1875-ig folytatódtak, ezeken mutatta be például Monet azóta ikonikussá vált ködös Temze- és London-képeit.[10]
Miután visszatért Párizsba, megkezdte más impresszionisták, köztük Auguste Renoir, Mary Cassatt és Edgar Degas képeinek vásárlását is.[10]Édouard Manet-val 1872-ben találkozott először, és rögtön 23 festményt vásárolt tőle.[10]
1876-ban Durand-Ruel saját galériájában rendezte meg az impresszionisták második tárlatát, amelyet a kritika és a közönség sem fogadott kedvezően.[9] Egy francia bíráló például azt írta egy Renoir-aktról, hogy a művésznek el kellene magyarázni, mi a különbség az élő és a rothadó hús között, az előbbin ugyanis nincsenek „bíbor és zöld pacák”.[8]
Durand-Ruell erkölcsileg és pénzzel is támogatta az akkor még elismertségért küzdő impresszionistákat, ha megszorultak kölcsönzött nekik, kifizette számláikat. Hosszú időn át ő volt az egyetlen, aki festményeket vett tőlük.[9][8] A festményekért gyakran nem fizetett átvételkor, hanem havi állandó apanázsban állapodott meg a művészekkel.[10] Tette ezt annak ellenére, hogy 1883−1884-ben maga is pénzügyi gondokkal küzdött.[9]
1885 novemberében Renior, Durand-Ruel legközelebbi barátja ezt írta nekiː A közönség, a sajtó és a kereskedők „bármit is csinálnak, nem tesznek kárt igaz vonásaidbanː a művészet szeretetében és az élő művészek védelmében. Ez lesz jövendő örökséged.”[9]
Paul Durand-Ruel gyakorlatilag csődbe jutott 1886-ban. Ebben az évben James Sutton, az amerikai művészeti szövetség (American Art Association) elnöke meghívta, hogy rendezzen kiállítást New Yorkban, majd Washingtonban, Cincinnatiban és Philadelphiában.[9][8] Három hónapon át tartott az út, és sikerült 49 festményt eladnia 40 ezer dollárért, ami akkor igen komoly összegnek számított. Egy évvel később galériát nyitott New Yorkban.[8]
A tárlat sikere az impresszionista alkotók első hivatalos elismerését jelentette, és elősegítette a műkereskedő New York-i és amerikai beágyazódását. 1890-től, Renoir és Pissarro, majd Monet elismertségének köszönhetően, rendeződtek a galéria pénzügyei.[9]
A következő másfél évtizedben Durand-Ruel számos kiállítást rendezett, csak Németországban tízet. Az 1905-ös londoni tárlaton csaknem 300 impresszionista alkotást mutatott be a Grafton Galleries-ben, valószínűleg ez volt minden idők legnagyobb ilyen jellegű seregszemléje.[9] 1910-ben Renoir megfestette portréját, amely egy magángyűjtemény része. 1920-ban megkapta a Becsületrendet, azonban nem a képzőművészetért tett erőfeszítéséért, hanem a külkereskedelem előmozdításáért. 1922. február 5-én elhunyt.[9]
Jegyzetek
↑ abBnF-források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
