Ninetto Davoli (szül. Giovanni Davoli, San Pietro a Maida, 1948. október 11. –) olaszszínész. 1963-ban, egy filmforgatáson ismerkedett meg Pier Paolo Pasolinivel, aki barátjául fogadta, és szinte minden filmjében kisebb-nagyobb szerepeket bízott rá. Napi kapcsolatban álltak: Ninetto még az utazásaira is elkísérte barátját, és ha úgy adódott, segített neki a forgatási helyszínek és az amatőr szereplők kiválasztásában. A jókedvet, a derűt, a vidámságot és a szerelmet jelentette Pasolini számára. Amikor a rendezőt 1975-ben brutálisan meggyilkolták az ostiai tengerparton, Davolira hárult a szomorú feladat, hogy azonosítsa a holttestet.
Pályafutása
Pasolini és Ninetto
Angelo szerepében az Oidipusz király című filmben
Ninetto Davoli szegény családba született. Mint sok hasonló korú és származású gyerek, ő is megpróbált kitanulni egy szakmát (kis ideig egy asztalos mellett is dolgozott), de ideje jelentős részét csibészkedéssel töltötte, és gyakran keveredett zűrös ügyekbe. Élete gyökeresen megváltozott, amikor 15 évesen, lődörgései során elvetődött A túró (1963) című film forgatására. Itt ismerkedett meg Pasolinivel, aki rokonszenvesnek találta az örökké mosolygó, göndör hajú fiúcskát, és a következő évben parányi szerepet ajánlott számára a Máté evangéliuma című filmjében. Az igazi megmérettetést azonban a rendező egyik legnagyszerűbb filmje, a Madarak és madárkák (1966) című filozofikus komédia jelentette, melyben a zseniális, de akkoriban a szakma részéről kissé lenézően kezelt komikus, Totò partnere lehetett. Alakítása mentes volt minden mesterkéltségtől: önmagát adta hitelesen, természetesen, akárcsak összes többi filmjében. Pasolini tanította meg neki, hogyan tudja megőrizni természetességét a kamerák előtt is. Totòval egyébként olyan remek párost alkottak, hogy Pasolini a következő két szkeccsfilmjében is együtt szerepeltette őket: A Holdról látott föld, Mik a felhők? Lényegében ugyanazt a szerepkört játszotta a rendező következő három filmjében: az Oidipusz királyban (1967) hírnök volt, a Teoréma című nyomasztó tézisfilmben (1968) örökké bohóckodó postás, a Disznóólban (1969) pedig az ő személye kapcsolja össze a két, párhuzamosan futó történetet. Legnagyobb művészi élményének Az Élet trilógiája filmjeit tartja, már csak azért is, mert visszaemlékezései szerint a forgatások rendkívül vidám légkörben zajlottak, és az az időszak egyébként is boldog periódus volt kettőjük életében. (Pasolini életében talán kevésbé, mert a Canterbury mesék készítésének idején Ninetto váratlanul bejelentette, hogy szerelmes lett egy lányba, akit feleségül is vett.) A Dekameronban (1971) Davoli a naiv Andreucciót alakította, aki egy ravasz szépasszony fondorlatos csapdájába esik, de „józan paraszti ésszel” végül szerencsésen keveredik ki a kalandokból. A Canterbury mesékben (1972) egy igazi lókötőt formált meg, egy olyan figurát, akit részben Charlie Chaplin ihletett. A nagy komikus egyébként a film megtekintése után elismerését fejezte ki az olasz színészkollégának. Az Ezeregyéjszaka virágaiban (1974) Davoli játszotta a könnyelmű Azizt, aki első látásra beleszeret egy ismeretlen nőbe, és az esküvő napján elfelejtkezik menyasszonyáról, ám fékezhetetlen vágyaiért végül csúful megfizet. Pasolinivel való barátsága ideje alatt a rendezőnek csupán két játékfilmjében nem szerepelt, mivel a Médea (1970) forgatása idején katona volt, a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című sokkoló drámában pedig nem volt neki való szerep: „Az én ábrázatommal se hóhért, se áldozatot nem játszhattam volna.” Ő lett volna viszont az ezt követő Pasolini-filmterv, a Porno-Teo-Kolossal főszereplője Eduardo De Filippo partnereként. A rendező halála miatt azonban ez a film akkor nem valósult meg: 20 évvel később Sergio Citti átdolgozta Pasolini forgatókönyvét, és elkészítette a Háromkirályok (1996) című filmjét, melyben Davoli is szerepelt.
Ninettónak két fia született még az 1970-es években. Az egyik Pasolini után a Pier Paolo nevet kapta, míg a másik Pasolini tragikus sorsú testvére iránti tiszteletből a Guido keresztnevet viseli. A színész több ízben járt Magyarországon.
Pasolini nélkül
Ninetto eleinte Pasolini védőszárnyai mellett kapott színészi feladatokat másoknál: így például mesterével-barátjával játszott a Nyugodjatok békében! (1967) című Carlo Lizzani-westernben, majd a Pasolini-tanítvány Bernardo BertolucciPartner (1968) című alkotásában jutott feladathoz. A Pasolini holdudvarához tartozó Sergio Citti is szinte valamennyi filmjében szerepeltette. A Dekameron óriási sikere nyomán meglepően sok filmben kapott zömmel kisebb szerepeket, ám ezek többsége feledhető alkotás, könnyed komédiák, divatos krimik, divatjamúlt drámák. Említésre érdemes a valaha nálunk is sikerrel vetített szovjet–olasz vígjáték, az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (rendező: Eldar Rjazanov és Franco Prosperi), az Ágnes a halált választja című háborús dráma (rendező: Giuliano Montaldo) és a Jó hírek című dráma (rendező: Elio Petri). 1981-ben Jancsó Miklós olasz–magyar koprodukciós filmjében játszott: A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon. A mű nem lett igazán sikeres se a szakma, se a közönség körében, noha hosszú idő után az első Jancsó-film volt, amely a végtelen pusztaság, a külső tér helyett zömmel zárt térben játszódott, és ezért érdekes formanyelvi kísérletnek tekinthető.
