Le Paysan de Paris (Párizs parasztja) (1926) Les Yeux d'Elsa (Elza szeme) (1942) Aurélien (Sziget a Szajnán) (1944) Le Roman inachevé (A befejezetlen regény) (1956) Blanche ou l'oubli (Blanche, vagy a felejtés) (1967)
Louis Aragon (ejtsd: lwi aʀagɔ̃) (Párizs (?), 1897. október 3. – Párizs, 1982. december 24.) francia költő, író, újságíró, esszéista, fordító és kritikus.
Az 1920-as években jelentős szerepet játszott a dadaista és szürrealista mozgalomban, majd 1930 után a szocialista realizmus első számú franciaországi képviselőjévé vált. A második világháború alatt írt nagy hatású hazafias verseiben a fasiszta megszállók ellen mozgósított. Szerelmes verseit a korszak legismertebb francia énekesei zenésítették meg és énekelték, s az ezekből készült hanglemezek milliókhoz juttatták el a nagy költő hírét, szavát.
Művei évtizedekkel halála után is tovább élnek: Blanche, vagy a felejtés című regényének egy részlete 2010-ben a francia írásbeli érettségi egyik tétele volt, a tekintélyes Gallimard francia könyvkiadó 1997 és 2012 között a Pléiade sorozatban bibliapapíron 7 kötetben jelentette meg összes műveit, a francia posta 2010-ben 4 bélyegből álló sorozatot adott ki Aragon és Elsa Triolet emlékére, és számos francia városban utcát, teret, iskolát neveztek el a költőről. Mindamellett sokak szemében Aragon életére és műveire is árnyékot vetett az a tény, hogy haláláig a Francia Kommunista Párt aktív tagja és egészen az 1968-as prágai tavasz elfojtásáig a szovjet rendszer és a kommunista ideológia meggyőződéses híve volt.
Élete
Gyermekkora (1897–1915)
Születése, szülei
Aragon házasságon kívül született, s apja, a tekintélyes protestáns családból származó, a költő születésekor 57 éves Louis Andrieux, aki 1876-tól 1889-ig (majd később 1910-től 1924-ig ismét) parlamenti képviselő, 1879-től 1881-ig Párizs rendőrprefektusa, 1881-ben pedig Franciaországspanyolországinagykövete volt, és anyja, az akkor 24 éves Marguerite Toucas, Franciaországnak a 17. században híres hitszónok püspököt is adó katolikus Massillonok leszármazottja meg akarván őrizni családjaik „becsületét”, a végsőkig titkolták szülői mivoltukat. A terhesség idejére Marguerite Toulonba költözött nagyanyja barátaihoz, hogy elrejtőzzék „a világ” elől, s azt sem lehet pontosan tudni, hogy hol született a költő: talán ott, Toulonban, talán – mint ő maga írja Sohasem tanultam írni, avagy az incipitek című esszéjében – Párizsban, „az Invalidusok terén”, de az is lehet, hogy Neuilly-sur-Seine-ben, ugyanis az ott 1897. november 3-án – egy hónappal a költő születése után – kiállított „szívességi” keresztlevélben ez szerepel. Apaként „Jean Aragont”, anyaként pedig „Blanche Moulint” diktálta be a bejelentő – minden bizonnyal maga Louis Andrieux. Az anyakönyvi hivatalban be sem jelentették a születést. Az Aragon családnevet (a spanyol Aragónia francia nevét) Louis Andrieux talán spanyolországi nagyköveti múltja emlékére választotta a fiának. A kisfiúról aztán azt mondták az embereknek, hogy a szülei egy balesetben meghaltak, ezért Marguerite anyja örökbe fogadta, Louis Andrieux pedig a keresztapja...
Aragon hivatalos anyakönyvi bejegyzésére csak 17 éves korában, 1914-ben került sor Párizs XVI. kerületében, ahol nagy tekintélyű (akkor éppen parlamenti képviselő) apja (hivatalosan keresztapja) lakott; az anyakönyvi bejegyzésben már nincs szó Jean Aragonról és Blanche Moulinről, Aragon „meg nem nevezett szülőktől” született Párizsban 1897. október 3-án… A szülők, akik egyébként mindenben gondoskodtak a fiúról, az igazságot 21 éves koráig, 1918-ig eltitkolták előtte: csak 1918. június 26-án, amikor Aragont kisegítő katonaorvosként a frontra vezényelték és anyja kikísérte a Gare de l'Estre, ott vallotta be neki – Louis Andrieux távollétében, de egyetértésével –, hogy nem a testvére, hanem az anyja, s Andrieux nem a keresztapja, hanem az apja.
Ifjúkora: első világháború, dadaizmus, szürrealizmus (1916–1929)
Részvétele az első világháborúban
Aragon másodéves orvosegyetemista volt, amikor 1918-ban, 21 éves korában orvosasszisztensként behívták a francia hadseregbe, s egészen 1920-ig szolgált: előbb a fronton, majd a megszállt Rajna-vidéken, Boppard városában. Megkapta a francia hadikereszt 1914–18 kitüntetést. Megrendítő katonaélményei hatására írta a később a Befejezetlen regény c. verseskötetében megjelent egyik legismertebb versét, melynek címe Est-ce ainsi que les hommes vivent? (Hát így élnek az emberek?) A verset Léo Ferré megzenésítette, s ő maga és több más ismert francia énekes és színész, köztük Yves Montand is sokat énekelte.
Első írásai, dadaista és szürrealista korszaka
Leszerelése után még két évig folytatta orvosi tanulmányait, de 1922-ben úgy döntött, hogy mégsem lesz orvos, s két diáktársával, az „automatikus írással” már 1919-ben szürrealista művet[m 1] alkotó André Bretonnal és Philippe Soupault-val együtt hamarosan a francia szürrealista mozgalom vezető alakjává vált.
A három fiatal tehetség 1920-ban együtt csatlakozott a dadaista mozgalomnak a román származású Tristan Tzara által fémjelzett szárnyához. A dadaista mozgalom célja minden ideológiai, esztétikai és politikai konvenció, megkötöttség eltörlése volt, hogy aztán tiszta lappal indulhasson útjára az új idők új irodalma, művészete. Együttműködésük 1922-ig tartott, akkor az addig dadaista Littérature folyóiratot Aragon, Breton és Soupault a szürrealisták lapjává változtatta.
Aragon életében 1922 januárja fordulópontot jelentett: abbahagyta orvosi tanulmányait s elhatározta, hogy az irodalomnak szenteli életét (kétségbe ejtve ezzel anyját, akinél lakott és magára haragítva Louis Andrieux-t, aki meg is vont tőle minden további anyagi támogatást). Ekkor már kiadták Örömtűz c. verseskötetét, megjelent Anicet, vagy a panoráma c. dadaista regénye, és nem sokat váratott magára egy másik dadaista regényének, a Télemakhosz kalandjainak a megjelenése sem. A szerény tiszteletdíjak azonban nem pótolták volna az apjától addig kapott rendszeres havi támogatást, ezért Breton segítségével munkát vállalt a kor híres divattervezőjénél, Jacques Doucet-nál, akinek nagy festmény- és kéziratgyűjteménye is volt, és 1922-től 1927-ig könyvtárosként és irodalmi tanácsadóként foglalkoztatta Aragont. Nemcsak rendszeres tiszteletdíjat fizetett a költőnek, hanem legkülönbözőbb programjainak, még szerelmi kalandjainak a költségeit is fedezte (csak a szerencsejátékokon elvesztett pénzét nem pótolta).
Aragon 1924-ben kezdte olvasni a marxista irodalmat, s 1927 januárjában – még Bretonnal és Soupault-val együtt – belépett a Francia Kommunista Pártba. A társak aztán hamarosan szakítottak is a párttal, de Aragon haláláig a tagja maradt, s irodalmi tevékenysége mellett egyre nagyobb szerepet vállalt a párt kulturális politikájának kidolgozásában és megvalósításában is.
1926-ban Az örökmozgó címen a Gallimard kiadta szinte valamennyi addig írt versét, majd 1929-ben A nagy vidámság c. újabb versciklusát, amely címével ellentétben csupa szomorú, reményvesztettséget tükröző költeményt tartalmazott.
E szürrealista korszakának prózai terméséből kiemelkedik az 1926-ban publikált Párizs parasztja c. lírai regény, amely első, hosszabb részében a ma már nem létező Passage de l’Opéra utcát, a dadaisták és a szürrealisták hajdani találkozóinak színhelyét s terveiket, álmaikat mutatja be.
Szerelmei
A költő két első nagy szerelmét költőtársai hódították el tőle, de viszonya nem tartott hosszú ideig a harmadikkal, Nancy Cunard milliárdos angol anarchista költőnővel sem, akivel beutazta fél Európát, s 1928 októberében épp egy velencei utazás során megtudta, hogy nem ő az asszony egyetlen szeretője. Ekkor öngyilkosságot kísérelt meg, de két hónappal később Párizsban megismerkedett Elsa Triolet-val, Majakovszkij élettársának húgával, s ettől kezdve Elsa 1970-ben bekövetkezett haláláig hozzá írta összes szerelmes versét: öt verseskötet címében szerepel Elsa neve. Elsa maga is író volt, s élete végéig együtt küzdött Aragonnal az irodalmi vitákban, a politikában, a francia ellenállási mozgalomban, a gyarmatosítás elleni harcban és a feminista mozgalomban is.
Elsa halála után a 70-es éveiben járó Aragon váratlan fordulattal a férfiak iránt kezdett vonzódni, melegfelvonulásokon vett részt és haláláig fiatalemberekkel tartott fenn intim kapcsolatot.
1934-ben Franciaországban „népfrontpolitika” bontakozott ki, a kommunista párt feladta addigi merev elzárkózását a szocialista párttól és a többi baloldali mozgalomtól, s ebben a légkörben Aragon hamarosan a francia kulturális élet egyik központi figurájává vált. Az általa példaképnek tekintett szovjet rendszerről, a sztálini terrorról érkező riasztó híreket nem hallotta meg, sőt egy 1935-ös írásában a gulágrendszer érdemeit dicsérte, amely „hasznos embereket farag a bűnözőkből”.[m 2] Kikezdhetetlen, naiv optimizmusa csak Sztálin halála és a szovjet párt 1956 februárjában tartott XX. kongresszusán a Hruscsov pártfőtitkár által elmondott leleplező beszéd tartalmának megismerése után omlott össze. Erről tanúskodik 1956-os nagy, „önéletrajzi” versciklusa, A befejezetlen regény.
A második világháború: a francia ellenállási mozgalom harcosa, költője
Aragon 1939 augusztusában, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírása után az általa szerkesztett Ce soir c. kommunista újságban dicsérte Sztálin döntését és a szovjet „békepolitikát”, s arra szólította fel Franciaországot és Angliát, hogy kössenek háromoldalú megállapodást a Szovjetunióval.
Cikkének megjelenése után a lapot azonnal elkobozták, a Francia Kommunista Pártot törvényen kívül helyezték és a párt vezetőit letartóztatták. Ő maga néhány napig Chile párizsi nagykövetségén talált menedéket chilei kommunista költőbarátja, a később, 1971-ben Nobel-díjjal is kitüntetett Pablo Neruda segítségével.
1939 szeptemberében, amikor a náci Németország megtámadta Lengyelországot, Aragont is behívták katonai szolgálatra, majd „orvosasszisztensként” ismét a frontra vezényelték, akárcsak annak idején az első világháborúban.
Az 1940 májusában megnyitott nyugati fronton szolgált, s bátor magatartásáért megint hadikereszttel tüntették ki. A fronton töltött hónapok adták a költőnek az ihletet az 1942-ben publikált Elza szeme c. verseskötet legtöbb darabjához.
A nyugati front összeomlása után Dél-Franciaországba menekült, ott írta nagy hatású, ellenállásra buzdító verseit (A rózsa és a rezeda, Ballada arról aki dalolva állta a kínszenvedést, Franktirőr dala, Száz falu regrutája), s szervezte az ellenállási mozgalmat.
A második világháború utáni évtizedek
A háború után az ellenállási mozgalomban tovább erősödött tekintélyét pártja és a kommunista világmozgalom szolgálatába állította: részt vett a francia irodalmi életben is véghez vitt „tisztogatásokban”, első pillanattól kezdve a szovjeteket támogatta, amikor azok elítélték Tito jugoszláv rendszerét, s nem szűnt dicsérni Sztálin tetteit. Az általa irányított francia irodalmi folyóirat, a Les Lettres françaises 1953. márciusi számában, a diktátor halála után ezt írta: Köszönet Sztálinnak a férfiakért, akik az ő példája, az ő gondolatvilága, a sztálini elmélet és gyakorlat nyomán acélosodtak meg, s akik immár a francia függetlenség biztosítékai, népünk békeakaratának és a munkásosztály jövőjének garanciái…
1950-ben beválasztották a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságába, s így az addiginál is erősebb pozícióból vehetett részt a pártban és Franciaországban Sztálin halálát követően kezdődött és az 1956-os XX. kongresszus után felerősödött kulturális és ideológiai vitákban. Az évek során Elsa Triolet közvetítésével értesült a sztálini diktatúra rémtetteiről, de még ekkor sem akart „ártani” pártjának, inkább a hallgatást választotta. Hallgatott 1956-ban is, amikor a XX. kongresszuson elhangzott Hruscsov Sztálin bűneit feltáró beszámolója, s nem emelte fel szavát az 56-os magyar forradalom védelmében sem. Hallgatásával magáévá tette pártja helyzetelemzését, amely szerint a magyar felkelést a burzsoázia és az arisztokrácia szította, és a magyar munkások verték le a szovjet Vörös Hadsereg segítségével… („Párthűségét” a szovjet vezetés 1957 novemberében Lenin-békedíjjal jutalmazta.) A világ csak „költői önéletrajzából”, A befejezetlen regény c. verseskötetből értesülhetett arról, hogy milyen személyes gyötrelmet és kiábrándulást jelentett a költőnek az 1956-os esztendő.
A hatvanas években, ahogy egyre több információhoz jutott a szovjet rendszer és a csatlós államok rendszereinek bűneiről, végre elérkezettnek látta az időt, hogy élesen elítélje a szovjet típusú kommunista önkényt. A Les Lettres françaises hasábjait megnyitotta a szovjet és kelet-európai ellenzékiek előtt, s 1968-ban, a prágai tavasz elfojtása után előszót írt Milan KunderaTréfa c. regényének francia kiadásához: Azon a reggelen a tranzisztoros rádióból örök illúzióink halálos ítéletéről értesültünk...
A Francia Kommunista Párttal azonban sohasem szakított, s amikor 1982-ben meghalt, még mindig tagja volt az FKP Központi Bizottságának.
Művészete
Aragont a franciák a 20. század második felének költőóriásaként tartják számon. Verseiben a kezdeti dadaista és szürrealista próbálkozásokat, nyelvi játékokat a második világháború közeledtével s az ellenállás idején felváltották a klasszikus, rímes versformák, amelyek leginkább Apollinaire verseire emlékeztetnek. A háború után a politikai mondanivaló lassan eltűnt költeményeiből, hangja kitisztult s egyre líraibbá vált.
Prózai művei tükrözik a század irodalmi áramlatait: szürrealista regény, realista regény, új regény. Regényírói vénája nem apadt el annak ellenére sem, hogy kezdetben szürrealista barátai akarták lebeszélni a regényírásról, mert ők a regényt eleve „lapos” műfajnak tekintették, később meg – főleg a Kommunisták köteteinek megjelenésekor – kommunista barátai bosszantották fel azzal, hogy „végre azt írja, amit kell”.
Művei
Versek, verseskötetek
Feu de joie (Örömtűz), Éditions Au sans pareil, 1919.
Le Mouvement perpétuel (Az örökmozgó), Gallimard, 1926.
La Grande Gaîté (A nagy vidámság), Gallimard, 1929.
Hourra l’Oural (Hurrá, Ural!), Denoël et Steele, 1934.
Le Crève-cœur (Szívszakadásig), Gallimard, 1941.
Cantique à Elsa (Ének Elzához), Éditions de la Revue Fontaine, Alger, 1942.
Les Yeux d’Elsa (Elza szeme), Éditions de la Baconnière, Neuchâtel, 1942.
Brocéliande (A broceliande-i erdő), Éditions de la Baconnière, Neuchâtel, 1942.
Le Musée Grévin (A Musée Grévin, François la Colère álnéven), La Bibliothèque française, 1943.
L’Honneur des poètes (A költők becsülete), 23 költő verseit – köztük Jacques Destaing álnéven Aragon Prélude à la Diane française (Prelúdium a francia Dianához), Ballade de celui qui chantait dans les supplices (Ballada arról, aki dalolva állta a kínszenvedést) és Romance des quarante mille (A negyvenezrek románca) c. versét – tartalmazó verseskötet, Éditions de Minuit, 1943.
La Rose et le Réséda (A rózsa és a rezeda), megjelent a Le Mot d’ordre (A jelszó) c. újságban 1943-ban.
La Diane française (A francia Diana), Éditions Pierre Seghers, 1944.
Le Nouveau Crève-cœur (Megint szívszakadásig), Gallimard, 1948.
Les yeux et la mémoire (A szem és az emlék), Gallimard, 1954.
Le Roman inachevé (A befejezetlen regény), Gallimard, 1956.