A Lotus 102 egy Formula–1-es versenyautó, amelyet a Team Lotus tervezett, eredetileg az 1990-es Formula–1 világbajnokság, majd később egészen az 1992-es bajnoki küzdelmekig használatban voltak egyes altípusai.
Tervezése
A típus alapját az előd 101-es modell képezte, amit Frank Dernie tervezett. Az 1990-es modellbe a Lamborghini V12-es, 640 lóerős motorja került, amit 1989-ben a Larrousse Lola csapat használt. Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy a Lotus csapat V12-es motort használt. A motornak számos hátránya volt, főként a méretei, a tömege, és a nagy üzemanyag-igénye okán, de úgy vélték, hogy a nyers ereje kompenzálja a hátrányokat. A nagy mérete miatt a motor egészen alul kapott helyet a kasztniban, és emellett a szabályok megengedte legnagyobb szélességet kellett a csapatnak kihasználnia, hogy megfelelő méretű üzemanyagtartályaik legyenek. Az autó összes többi alkatrészét egyesével kellett megvizsgálni, hogy mennyit lehetett azok tömegéből lefaragni, hogy a súlyhatár alatt maradjanak. Ez, mint utóbb kiderült, balesetveszélyes spóroláshoz vezetett.[1]
Miután előző évi pilótapárosa elhagyta a Lotust, a tapasztalt Derek Warwick és a korábbi tesztpilóta Martin Donnelly ültek be a helyükre. Ám mivel ők mindketten magasabbak is voltak, ezért a kasztnit újfent módosítani kellett, hogy beférjenek.
A korábbi csapatfőnök Peter Warr majdnem elintézte, hogy a Coca-Cola és a Castrol mint szponzorok csatlakozzanak, ám a DeLorean-botrány néven elhíresült ügy mellékszálai közvetve meghiúsították az üzletet, emiatt a csapat megfelelő támogatás nélkül maradt.[2] Rupert Mainwarring eredetileg 40 pont gyűjtéséről ábrándozott 1990-ben, később derült csak ki, hogy mennyire túlbecsülte a lehetőségeket.[3]
Versenyben
1990
Ebben az évben a csapat csak küszködött, mindössze 3 pontot gyűjtöttek, 1958 óta a legkevesebbet. Ezeket mind Warwick gyűjtötte, egy hatodik hellyel Kanadában és egy ötödik hellyel Magyarországon. A kritikus pont egyértelműen a megbízhatatlan Lamborghini-motor volt. A rossz teljesítmény miatt az 1987 óta főszponzor Camel is elhagyta a csapatot az idény végén. Ironikus módon épp a megváltónak gondolt motor miatt nem szerződött le újra a Lotusszal a háromszoros világbajnok Nelson Piquet, helyesen rámutatva arra, hogy a nehéz és alulfejlesztett motor miatt nem sok esélyük lesz a küzdelmek során. Ugyan az előző évben a Larrousse csapattal nem volt annyira rossz a Lamborghini V12-es motorja, de 1990-ben jócskán elmaradt a Ferrari V12-esétől, ráadásul a Honda és a Renault V10-esei és a Ford-Cosworth V8-asa is erősebb és megbízhatóbb volt.[4] A Lamborghininek sem fért bele, hogy a Lotus ilyen pocsékul szerepel velük, miközben ők egy gyári csapat építését tervezgették éppen, ezért ők is felmondták a szerződést.[1]
A 102-es lett Martin Donnelly rövid Formula–1-es karrierjének végállomása is, miután a spanyol nagydíjon, Jerezben, horrorisztikus balesetet szenvedett el. A pénteki szabadedzésen az egyik gyors jobbosban letért a pályáról és eltalálta a szalagkorlátot. A gyenge minőségben összeszerelt autó kettétört, Donnelly kiszakadt belőle az üléssel együtt és a levegőbe repült. Az aszfalton landolt, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy hónapokig tartott a rehabilitációja. Két futammal korábban, Monzában Warwicknek is volt egy hatalmas balesete a verseny első körében, amikor a Parabolica kijáratánál megcsúszott, eltalálta a falat, és fejreállva végigcsúszott a pályán. Megúszta karcolások nélkül, és anélkül, hogy bárki belerohant volna - visszament a boxutcába, elmondta, hogy a baleset az ő hibája volt, majd a tartalék autóval vágott neki újra a futamnak.[5]
Donnelly helyett az utolsó futamokra Johnny Herbert ugrott be.
1990 decemberében Peter Collins és Peter Wright létrehozott egy konzorciumot, amely felvásárolta a csapatot. Az időzítés rossz volt, ugyanis ennyi idő alatt már képtelenség volt szponzort találni, ráadásul a tervezett Lotus 103-as modellt se készíthették el, hanem helyette a 102-est fejlesztették tovább.[6]
1991
Lotus 102B
Ennek az évnek a 102B névre keresztelt variánssal vágtak neki. A főszponzor nélkül maradt csapat tiszta fehér, de a Lotus zöldjét és sárgáját is magán viselő autókkal vágott neki az idénynek. Számos komponenst kicseréltek az előző évhez képest. A legfontosabb változás az volt, hogy immár a Judd V8-as motorját használták, azaz visszatértek az 1989-es motorszállítóhoz - megtartották viszont a Lamborghini-motorhoz épített váltót, amely még mindig manuális volt. Pilótapárosuk ismét lecserélődött: Warwick elhagyta a csapatot, Donnelly pedig nem tudta vállalni a versenyzést, ezért a fiatal Mika Häkkinen és Julian Bailey lettek az új versenyzők. Már a szezonnyitón kiderült, hogy a csapat teljesítménye jócskán elmarad az élen tanyázó McLaren MP4/6 és Williams FW14 autókétól. Az összeszerelés minősége is hagyott maga után kívánnivalót, Häkkinen elmondása szerint volt, hogy a kormány verseny közben egyszerűen a kezében maradt.[7] Bailey, aki négy versenyből háromszor kvalifikálni sem tudta magát, távozott, a helyére Johnny Herbert érkezett. Herbert egy alkalommal az International Formula 3000 bajnokságban szerepelt, helyette a német Michael Bartels ugrott be négyszer de ő egyszer sem tudta kvalifikálni magát.[8]
Akárcsak az előző évben, most is csak 3 pontot sikerült gyűjteniük.
1992
Lotus 102D
Ebben az idényben a kényszermegoldás szülte 102D típussal indultak neki a küzdelmeknek. 1991-ben készült egy C-variáns is, melyben az Isuzu P799WE V12-es motorja lett volna, de ez sosem versenyzett élesben, ugyanis bár erős volt (egyesek szerint 750 lóerős), az egyetlen tesztje során közel 6 másodperccel volt lemaradva a várt időtől.[9] A gyári támogatás ugyanakkor nagyon jól jött volna a Lotusnak, ami a távol-keleti gazdasági helyzet miatt nem jött végülis össze.
A 102D annyiban különbözött elődjétől, hogy ebben már a Ford-Cosworth V8-asa volt. Az idény elején ezzel a változattal 2 pontot sikerült gyűjteniük.
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
