A klasszikus kínai regényirodalom (Csung-kuo ku-tien csang-pien hsziao-suo (Zhonguo gudian changbian xiaoshuo) 中國古典長編小説 / 中国古典长编小说) kezdetei a Szung (Song)-korba nyúlnak vissza, amikor a széppróza nyelvezete kezdett elszakadni ven-jen (wenyan)nek nevezett irodalmi nyelvtől, és egyre inkább a beszélt nyelvhez közelített. Ekkorra tehető az is, hogy az elbeszélés egyre inkább a városi lakosság műfajává válik, megjelennek a hivatásos vásári mesemondók, akiknek ténykedése új irányt ad a kínai elbeszélés fejlődésének. A mongol Jüan (Yuan)-dinasztia idején és a Ming-korban jelenik meg az igazi regény, amely kezdetben a vásári mesemondók lazán kapcsolódó történeteiből állnak össze. Legelőször a történelmi tárgyú regények jelentek meg, majd sorra a legkülönbözőbb témákat feldolgozó regények különböző terjedelemben. A klasszikus kínai regényirodalom második és egyben utolsó jelentős korszak a mandzsuk uralta Csing (Qing)-kor volt, amikorra a regény műfaja bebizonyította értékét és fölényét a hagyományos írástudói ízlés számára is. A klasszikus regény csúcsának a 18. század végén született A vörös szoba álma tekinthető. A klasszikus kínai regényirodalom mintegy hat évszázados történelme alatt több ezer regény íródott, de ezek közül alig néhány tucat az, amely világirodalmi mércével is értékelhető. Kínában ekkor még nem alakult ki az európai regény kritikai-realista formája. A klasszikus kínai regényirodalom korszakát a mandzsu-ház és egyben a császárság bukását követően megjelenő irodalmi reform törekvések, és az 1930-as években megjelenő új, modern regény megszületése zárta le végérvényesen, amely nem csak kritikai realizmusában különbözött elődeitől, hanem nyelvezetében is.
A kínai írásbeliséget az ókortól kezdve erős konfuciánus hatás jellemezte, a hivatalos iratoktól kezdve, a filozófiai műveken, az értekező próza megannyi típusán át, egészen a költeményekig és a elbeszélő irodalom alkotásaiig sokáig minden a hivatalos irodalmi nyelven, az úgy nevezett venjen (wenyan)ben 文言 íródtak. Írásműveikben azok is a kínai nyelv ezen változatát használták, akik nem kifejezetten konfuciánus tematikát dolgoztak fel, így például a korai taoista szövegek nyelve is a venjen (wenyan).A kínai elbeszélés, a novella kezdeteit az ókori filozófusok anekdotái és hasonlatai jelentették, majd később, az ókor vége felé a történeti művekben megjelenő életrajzok. Az első igazi novellaszerű kezdemények azonban csak a Han-dinasztia bukása után jelennek meg, elsősorban az ekkor megélénkülő taoista legenda-irodalomban, amelynek nagy lendületet adott a szanszkritból és más közép-ázsiai nyelvekből fordított buddhista vallásos könyvek példája, amelyek kerek egészre formált buddhista legendákat és tanmeséket tartalmaztak, színes és hatásos előadásban. A 3-4. századtól fogva buddhista és taoista szellemű művek egész sora gyűjtött össze legendákat és népi történeteket, melyek közül a legsikerültebbek, a zömében fantasztikus történeteket elmesélő darabok váltak a novella közvetlen előzményeivé. Ezt a legenda-irodalmat írástudók művelik, az írástudóknak fenntartott venjen (wenyan) nyelven, és így a célközönsége sem a városi lakosság, hanem az írástudó rétegek. Ezeket nevezik kis beszélgetéseknek, vagy kis történeteknek (hsziao-suo (xiaoshuo) 小說 / 小说), amely máig az elbeszélés kínai megnevezése.[1]
A megelőző átmeneti korban létrejött kezdetek szerves továbbfejlődéseként a Tang-korban emelkedik először művészi színvonalra az elbeszélés műfaja. Az ekkor kialakuló elbeszélésirodalom művelői a fővárosi hivatalnokok, a vizsgáikra készülő írástudók. A Tang-kori elbeszélések forrásai a népmesék, a taoista és a buddhista mesék, legendák voltak, témáik között pedig megtalálható a szerelmi történet, a történelmi események vagy személyek és a mitológia. A Tang-kori elbeszélések témáit a későbbi időkben újra és újra feldolgozták, s csaknem valamennyi a kínai irodalom, a későbbi dráma- és regényirodalom klasszikus témájává lett. A Tang-kori elbeszélések kínai elnevezése: „különös történetek” (csuan-csi (chuanji) 傳奇 / 传奇). Tőkei szerint:
„Valójában nem novellák még ezek, hanem művészien megformált, irodalmi színvonalra emelet mesék... De a mesék és legendák, anekdoták és tréfák irodalomba-emelése jelentős lépés volt a novella felé.[2]”
A később regények kialakulásának szempontjából jelentős mérföldkőnek számított a klasszikus irodalmi nyelvtől való elszakadás, a beszélt nyelvű (paj-hua (baihua) 白話 / 白话) elbeszélés kialakulás. Ennek gyökerei ugyancsak a Tang-korba nyúlnak vissza. Az egykori nyugati határvárosból, Tunhuang (Dunhuang)ból számos elbeszélést tartalmazó kézirat került elő. Ezeknek a buddhista és világi tárgyú történeteknek a nyelve már a korabeli beszélt nyelv, formájuk pedig a sajátos pien-ven (bianwen) 變文 / 变文-stílus, amelynek lényege a verses és prózai részek váltakozása. A Tang-kori pien-ven (bianwen) elbeszélések többnyire töredékesek és még nem igazán irodalmi értékűek, de mivel ezeket alighanem hangosan felolvasva adhatták elő, s így a népi mesélés termékeinek tekinthetők, amelynek pedig rendkívül nagy jelentősége van az elbeszélés Szung (Song)-kori fejlődésére.[3]A Szung (Song)-kori mesemondókról igen keveset lehet tudni, de az bizonyossággal megállapítható, hogy több típusuk is létezett. A mesélés formái közül különösen fontos a „történet magyarázás” (csiang-si (jiangshi) 講史 / 讲史), amelynek művelői valós és legendás történelmi eseményeket adtak elő epizódos formában. A ho-seng (hesheng) 合生 forma művelői viszont párosával vagy még többen, párbeszédes formában adták elő történeteiket. A mesélést hangszeres kísérettel, általában pengetős hangszerek zenéjével mutatták be. A történeteket bevezető versek alighanem a hallgatóközönség toborzását célozták, míg a történetek közbeszőtt versek a közönség pihenésére szolgáltak. A hivatásos mesemondók részére a Szung (Song)-korban úgy nevezett emlékezet-támogató szövegkönyveket írtak (hua-pen (huaben) 話本 / 话本, melyek a népi mesélés irodalmivá válásának első írott dokumentumai.[4]
A fennmaradt Szung (Song)-kori elbeszélő művek közül a későbbi regényirodalom szempontjából különösen jelentős A nagy Tangok korabeli Tripitaka Mesterének szútrakeresése (Ta Tang szan-cang fa-si csü-csing csi (Da Tang sancang fashi qujing ji) 大唐三藏法师取經記 / 大唐三藏法师取经记) című könyv, amelynek fő témája a híres Tang-kori zarándok, Hszüan-cang (Xuanzang) indiai utazása. A könyv szerzője a fő témához még számos kínai és indiai mesét fűzött. Ez az első ismert olyan regényszerű mű, amely már a későbbi regényekhez hasonlóan strukturálódik. Ez válik később, a híres Ming-kori regény, a Nyugati utazás egyik alapjává.[5]Hasonlóan jelentős előzménynek tekinthető Az Öt Dinasztia népszerű története (Vu-taj si ping-hua (Wudai shi pinghua) 五代史平話 / 五代史平话)[6] címet viselő mű, amit az első hosszú kínai regénynek is szokás nevezni. Valójában azonban még nem regény, de kétségtelen, hogy a regény felé vezető átmeneti alkotások jelentős darabja. Átdolgozott hua-pen (huaben), verses, prózai részek váltakoznak benne. Az elbeszélés cselekménye hivatalos történeti műveken alapszik, melyet a szerző számos népszerű népi legendával tett színesebbé.[7]Már a mongol Jüan (Yuan)-dinasztia korából származik A nagy Szung (Song)-dinasztia Hszüan-ho (Xuanhe) periódusának viselt dolgai (Ta Szung Hszüan-ho ji-si (Da Song Xuanhe yishi) 大宋宣和遺事 / 大宋宣和遗事)[8] című alkotás, amely ugyancsak történelmi tematikájú elbeszélés. Egyes fejezetei még a klasszikus írott nyelven, más fejezetei viszont már beszélt nyelven íródtak. Bizonyos részei az egyik legjelentősebb klasszikus kínai regény, a Vízparti történet alapjául szolgáltak.[9]
A regények elterjedéséhez nagyban hozzájárult a Szung (Song)-korban megjelenő és fejlődésnek induló könyvnyomtatás. Ez tette lehetővé, hogy egy-egy regény egyre nagyobb példányszámban, megfizethető áron jusson el, az elő sorban, értelmiségiekből álló, városi, nagyvárosi olvasóközönséghez.[10]
A hagyományos kínai könyv formai jellemzői befolyásolták a klasszikus kínai regények struktúráját is. Az egyoldalas nyomtatás, majd az összehajtott lapok cérnafűzésű kötésmódja csak korlátozott terjedelmű lap egybeillesztését tette lehetővé. A puha fedelű, füzetszerű kötetek kínai elnevezése csüan (juan) 卷, amelyből, egy terjedelmes regény esetében akár 10-20 darabra is szükség volt. Ezeket a köteteke pedig arányosan elosztva úgy nevezett tokokban tárolták. Egy kötetbe általában kb. 10 fejezet terjedelmű szöveg fért. Vagyis egy 10 fejezetes regény általában 1 csüan (juan) (kötet) volt, de egy monumentálisabb regény, mint például A három királyság regényes történetének egyik korai verziója, a maga 240 fejezetével, csak 24 csüan (juan)ba fért el.[11]
Kevés olyan regény létezik, amelyiknek csak egyetlen címe lenne. Nem ritka, hogy egy regény akár 3-4 címváltozatban is ismert, ennek oka, hogy a könyvkiadók, a más típusú szövegekkel ellentétben a regényekkel mindig is fesztelenebbül viseltettek, hiszen a regények elsődleges célja a szórakoztatás volt, és nem számítottak kanonizált, a magas irodalom által értékelt és megbecsült műveknek. Épp ezért a kiadó mindig is szabadon dönthetett nem csak a cím megváltoztatásáról, hanem a szöveg átszerkesztéséről is. A regény szövegeiből bármelyik újbóli kiadás alkalmából el lehetett venni, át lehetett írni vagy íratni, illetve hozzá lehetett toldani. Ennek a kiadói gyakorlatnak tudható be, hogy ma számos regény több változatban is, több cím alatt létezik, vagy tudni lehet a változataiknak egykori létezéséről.
A regények általában rövid bevezetővel, vagy előszóval (hszü (xu) 序) kezdődnek, amelyben a szerző leírja, hogy miről szól a műve, mi késztette a megírására, mit üzen ezzel az olvasóinak, illetve feltünteti a dátumot és a nevét. A regények esetében az írástudók nem szívesen fedték fel igazi kilétüket, és nem csak akkor, ha művük politikai vagy erkölcsi okokból kifogásolható lehetett. Mivel a regények szerzői sok esetben gyakorló hivatalnokok, vagy egyéb társadalmilag megbecsült írástudó értelmiségiek voltak, jobbnak látták, ha valamilyen költői hangzású írói álnév (pi-ming (biming) 筆名 / 笔名) mögé rejtik valós személyüket. Egy-egy szerző élete során akár több ilyen művésznevet is használhatott. Ez a gyakorlat ugyancsak megnehezíti, hogy ma egy-egy regény szerzőjét pontosan azonosítani lehessen. Előszót azonban nem csak a szerző írhatott a regényéhez, de a kiadó is írhatott vagy írathatott ilyet.
A klasszikus kínai regények fejezeteinek elnevezésére általában a huj (hui) 回 „alkalom” jelentésű szót használták, ami egyértelműen utal a hajdani vásártéri mesemondók, történetmesélők alkalmi előadásaira, akiknek elbeszéléseinek laza szerkezetű füzéreiből születettek meg az első regények.[12] Emellett a regények fejezeteinek megnevezésére ritkábban előfordul a cö (ze) 則 / 则 „tétel”, „szakasz” vagy a csang (zhang) 章 „fejezet”, „rész” megnevezés is. A klasszikus kínai regények minden fejezete egy rövid, általában két, 7-8 írásjegyben megfogalmazott tartalmi összefoglalóval kezdődik. Ez helyettesíti a fejezetcímet, amely a klasszikus kínai regényekre egyáltalán nem jellemző. A regényekben nyelvileg és formailag is elkülönülnek a leíró részek, amelyek kötött szótagszámú, ritmikus prózában íródtak, s amelyek egykor, a regények őseinek tekinthető történetek élőszóban történő előadáskor alighanem kántálhattak, és a közönség pihentetésére, vagy az izgalom fokozására szolgálhatott. Mindezek mellett a klasszikus kínai regényekre jellemző a nagyszámú versbetét használata is, amelyek általában a klasszikus nyelvi és a líra formai követelményeinek megfelelőek. A fejezetek végéről pedig nem maradhat el az olvasók buzdítására szolgáló formula, miszerint, ha az olvasó kíváncsi a történet alakulására, akkor azt majd más alkalommal hallgathatja meg, vagy megtudják, ha elolvassák a következő fejezetet.
A regény kialakulásához vezető úton jelentős mérföldkőnek számított a klasszikus írott nyelvtől történő elválás, az a forradalmi változás, hogy az írott szövegek egy része a korabeli beszélt nyelven kerültek rögzítésre. Ezt az új irodalmi nyelvet nevezik „tiszta beszédnek” (paj-hua (baihua) 白話 / 白话), amely leginkább abban különbözik a klasszikus alapú, standard irodalmi nyelvtől, ven-jen (wenyan)től 文言, hogy nagyszámú összetételeivel feloldotta annak szikár tömörségét, egyértelműbbé lett a fogalmazásmód, és a legnagyobb előnye természetesen az volt, hogy felolvasva akár az iskolázatlan, vagy a klasszikus műveltséggel nem rendelkező közönség is értette, ellentétben a magas irodalom, a filozófia és esszék nyelvezetével. A regény közvetlen előzményeinek is épp a paj-hua (baihua) nyelven lejegyzett, úgy nevezett emlékezet-támogató szövegkönyveket hua-pen (huaben) 話本 / 话本 tekinthetők, amelyeket a vásári mesemondók, történetmesélők használtak.
A beszélt nyelv írott használata azonban nem száműzte teljesen a regényekből a klasszikus irodalmi nyelvet, a ven-jen (wenyan)t. Leginkább a korai regényekre jellemző, hogy mindkettőt használva, kevert módon íródtak. Később azonban, már a Ming-kor elején szinte egyöntetűen a paj-hua (baihua) vált a regény nyelvévé, a ven-jen (wenyan) csak a ritmikus prózában írt leíró részeknél, illetve a versbetétekben jelent meg.
A mandzsu Csing (Qing)-dinasztia korára a szerzők esetenként már a paj-hua (baihua) nyelvet is nehézkesnek, kötöttnek érezték, illetve úgy ítélhették, hogy közelebb kerülhetnek olvasóikhoz, ha a régiójukban aktuálisan használt helyi nyelven, a kínai nyelv különböző dialektusain szólaltatják meg műveiket. Ennek egyik kiemelkedő példája Cao Hszüe-csin (Cao Xueqin) regénye, A vörös szoba álma, amely nem csak hogy a klasszikus kínai regényirodalom fő művének számít, hanem, amiért a korabeli (18. század) pekingi nyelvjárásban íródott, a 20. század elején ezt vették alapul, a modern kínai irodalmi nyelv megalkotásakor. A másik érdekes, említésre méltó példa, az 1894-ben megjelent, Virágok a tengeren (Haj sang hua lie csuan (Hai shang hua lie zhuan) 海上花列傳 / 海上花列传) című regény, melynek szerzője Han Pang-csing (Han Bangqing) 韓邦慶 / 韩邦庆 (1856-1894). Ez a regény a sanghaji színészek, kurtizánok világát, mindennapi életét és drámáját mutatja be, s a kínai nyelv ezen régiójában használt és elterjedt vu (wu)-dialektus (vu-jü (wuyu) 吳語 / 吴语) írott változatában íródott.
A kínai és így a nyugati irodalomtörténeti is a klasszikus kínai regényeket alapvetően két kategória szerint csoportosítja. Az egyik kategória a témák alapján jelöli ki a regények egy-egy csoportját, míg a másik a keletkezési kora szerint osztályozza a műveket. Ez utóbbi dinasztikus csoportokat határoz meg, mégpedig a klasszikus kínai regény két legfőbb korszaka alapján beszélhetünk Ming-kori (1368-1644) és Csing (Qing)-kori (1644-1911) regényekről.[m 1]
Külön kategóriába szokás sorolni a négy legjelentősebb klasszikus kínai regényt, melynek csoportját kínaiul a sze ta ming csu (si da ming zhu) 四大名著, (szó szerint: „a négy nagy híres mű”). Ide tartozik:
Lu Hszün (Lu Xun) (1881-1936) kiegészítette ezt a csoportot még egy regénnyel, véleménye szerint az ötödik legjelentősebb klasszikus kínai regény a Szép asszonyok egy gazdag házban.
Legelőször alighanem a történelmi tárgyú regények jelentek meg, köztük is a leghíresebb A három királyság regényes története. A témák közül a legkésőbb a társadalomkritikai regények születtek meg, amelyek közül a legkiemelkedőbb az Írástudók, illetve A hivatalnokok leleplezésének története. Érdekesség, hogy a klasszikus kínai regényirodalomból hiányzik az önéletrajzi regény, bár az önéletrajzi ihletettséget több regényben is kimutatta az irodalomtörténet. Ezek közül az egyik leghíresebb az egyébként mitológiai elemekkel átszőtt, szerelmi történetet elmesélő családregény, A vörös szoba álma, amelyben a szerző, Cao Hszüe-csin (Cao Xueqin) számos önéletrajzi motívumot is felhasznált. A klasszikus kínai regényirodalomban azonban mindvégig nem alakult ki az európai regény kritikai-realista formája. A klasszikus kínai regényekre hosszú évszázadokon keresztül jellemző volt, hogy a teljes mű epizódok, kalandok laza sorozatából áll össze. A hősök nagy vonalakkal felvázolt kész jellemekként lépnek a színre, s a cselekmény csak megtörténik velük, ők maguk viszont a regény folyamán nem fejlődnek, nem alakulnak. A történelmi és kalandregények epizódjainak témája főként a harc, a háborúskodás, az ellenségen erővel vagy fortéllyal történő felülemelkedés. A nyugati irodalomtörténet a kínai regények ezen típusát a pikareszk regényekhez szokta hasonlítani, melyeknek hősei, a nyugati irodalmi rokonsághoz hasonlóan csavargók, haramiák vagy más a társadalom perifériájára szorult, deklasszált személy. A Ming-dinasztia második felében születnek meg az első olyan alkotások, amelyek már képesek szétfeszíteni ezeket a sablonokat, és a regények főhősei esetenként egyfajta fejlődésen is átesnek (lásd A szerelem imaszőnyege), vagy szakítani tudnak a laza szerkezetű, epizodikussággal.
Az alábbi két, időrendben feltüntetett táblázatban csak töredéke szerepel klasszikus kínai regényeknek. Az összeállítás alapjául a Kínai próza lexikona című gyűjtemény szolgált, amelyben a kínai irodalomtörténet által kiváló, jelentős, illetve említésre méltó művek szerepelnek.[13]
A klasszikus kínai regényirodalom mintegy hat évszázados történelme során több ezer alkotás született. Jól lehet, a regény műfajának soha nem volt célja, hogy a magas irodalomban olyan előkelő helyet vívjon ki magának, mint például a költészet, és egészen a 20. századig a regényeket megvetendő, vagy megtűrt irodalmi alkotásnak tartották. Ennek ellenére az epika vezető műfajában a régi kínai irodalomban is születtek időtálló, értékes alkotások. Azt a néhány tucat regényt, amelyik témájánál, stílusánál vagy bármi más oknál fogva kitűnt a többi tengernyi alkotás közül, és már saját korában is hatalmas népszerűségnek örvendett, ma is megbecsülés övezi. A modern tudományos irodalomtörténet Kínában is felismerte klasszikus regények értékét, és a nyugati irodalomtudománnyal karöltve megtalálta helyét a világirodalmi regények palettáján. Ezeknek a regényeknek jelentős szerepük volt abban is, hogy a modern kínai regény, nem előzmények nélkül, pusztán nyugati mintát követve születhetett meg a 20. század első felében. Mindezeken túl a klasszikus kínai regények ismerete az alapvető kínai műveltség részét képezik. Kínában különösen nagy megbecsülésnek örvend a már említett négy legjelentősebb klasszikus kínai regény, melynek ismerete minden magát olvasott, műveltnek mondó kínai számára alapvető követelmény. A legnépszerűbb regények feldolgozásai szinte minden formában jelen vannak. Modern kínai nyelvre éppúgy átültették őket, mint ahogy tévé- és mozifilmek, filmsorozatok, rajzfilmek készültek és készülnek belőlük, nem ritkán folytatást is írnak hozzájuk, színpadra állítják őket, vagy egyik-másik regény látványosabb, emlékezetesebb epizódját, karakterét akár videójátékban is szerepeltetik. A regények frappáns szófordulatai (vö. cseng-jü (chengyu) 成語 / 成语) a mai köznyelv szerves részévé váltak, amelyek olyanok mint a nyugati nyelvekben a szólások, közmondások.
A klasszikus kínai regényekre már a 17-18. században felfigyeltek a kínaiul tudó, Kínában tartózkodó nyugatiak, akiket kezdetben főleg a misszionáriusok képviseltek. Az első fordítások nem is feltétlenül a legjelentősebb regényekből készültek. Ilyen volt például a Virágos gyertyák, avagy egy jó házasság története című regény, amelynek már a 18. században két angol, egy francia és három német fordítása létezett, és az egyike volt a nyugati nyelvekre lefordított legkorábbi kínai regényeknek. Nyugati népszerűségének egyik oka minden bizonnyal az lehetett, hogy a regény tartalmát meghatározó konfuciánus prüdériában rokonlelkűséget érzett a korabeli Nyugat-Európa olvasóközönsége. A kínai irodalomtörténet mind a mai napig kissé értetlen e regény nyugati népszerűsége kapcsán, de nem mulasztják el büszkén megemlíteni, hogy Goethére is hatással volt.[65] A legjelentősebb kínai regényeknek a 19. századtól kezdve sorra születtek az angol, a német, a francia és orosz fordításai. Önálló sinológiával, kínai fordításkultúrával nem, vagy csak korlátozott mértékben rendelkező kisebb nyugati nyelvek általában ezeket a fordításokat vették alapul. A nagyobb nyugati nyelveken egy-egy kínai regénynek mára akár több, nem ritkán három-négy fordítása is létezik. A legtöbb klasszikus kínai regény (nem kínaiul) angolul olvasható (30 körül), de a másik három nagy európai nyelven is szép számban elérhetők. A kisebb nyugati nyelvekre mind a mai napig fordítanak közvetítő nyelvekből is, de az utóbbi évtizedekben egyre inkább terjed az a gyakorlat, hogy legalább a legjelentősebb regényeknek eredetiből történjen a fordítása.
Magyarul 18 klasszikus kínai regény olvasható, melyek közül 11 kínai eredetiből készült. Az alábbi listában a magyar nyelvű megjelenés időrendjében szerepelnek a művek, zárójelben feltüntetve, hogy milyen nyelvből készült a fordítás.
A kínaiak hősi eposzának tartott, az egyik legjelentősebb kínai regénynek, A három királyság regényes történetének csupán az első hat fejezete olvasható, magyarul, ami a teljes regény pontosan egyhuszad része. Ezt Ecsedy Ildikó fordította magyarra még a hatvanas években az Európa Könyvkiadó számára, a kiadást elősegítendő mutatványként. Az Európa Könyvkiadó egyébként a fenti regények közül néhány kivételével valamennyit gondozta és megjelentette, ám ennek fordítására nem adott megrendelést, és azóta sem készült el a regény teljes fordítása. Az Ecsedy-féle első hat fejezet fordítása először 1987-ben jelent meg a nagyközönség számára is elérhető formában.
A Szép asszonyok egy gazdag házban és A vörös szoba álma magyar nyelvű fordításai egy drasztikusan rövidített és átszerkesztett német változatból készültek. Újabb, teljes fordításuk azóta sem született, bár mindkét regényt jó néhány alkalommal újból kiadták Magyarországon.
A bibliográfiában csak az első kiadások szerepelnek.