A kelta vallás a kereszténység elterjedése előtti évszázadokban az Európa jelentős részét és Kis-Ázsiát megszállva tartó indogermán eredetű kelta törzsek főleg római és keresztény írók közlései által, továbbá különféle régészeti és irodalmi emlékek alapján megismert hitvilága.
A vaskorikelta népek történelme a történészek számára számtalan rejtélyt jelent, ami természetesen a kelta vallás esetében sem lehet másként. Az őstörténetföldműveseinek természetimádó vallási elképzelései továbbéltek a kelták között is, akiknek a mitológiájában egyik legfontosabb téma volt a termékenység, a természeti jelenségek okainak keresése és a halál.[1] Tudjuk, hogy a kelták hittek a lélekvándorlásban, abban, hogy az emberi lélek a halál után az egyik emberből a másikba vándorol. A halott-kultuszt a papság, a druidák irányították. Ők voltak a titkos vallási tanok őrzői, az ifjúság nevelői és ők szolgáltattak igazságot is. Az írott római források szerint a vallási szokásaik kegyetlenek voltak: gyakori volt a jóslással összekötött emberáldozat. Erre azonban meggyőző régészeti bizonyítékot még nem találtak. [2][3][4][5]
A kelta vallás a kereszténység európai elterjedése során fokozatosan elhalt, nyomai azonban népi hiedelmekben és a szentek kultuszában fennmaradtak.
Természetfeletti világ
Az animizmus maradványaként hittek a természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező tündérekben, szörnyekben és a szellemekben.[2]
A kelta törzsek természetfeletti világának hatalmai két nagy csoportra oszlottak [6]:
a mindenhol – forrásokban, patakokban, hegycsúcsokon, erdőkben – jelenlévő szellemek
a természet nagy átfogó erőit képviselő, az embert és tevékenységeit védelmező istenek.
A druida többistenhitben vagy panteizmusban az istenek összetettek voltak és mindenütt jelenvalók. A flóra és a fauna az istenek kifejeződései vagy különböző oldalai voltak, amelyek üzeneteket közvetíthettek vagy előjeleket adhattak az istenek szándékairól. [7]
Nézetük szerint a szellemek és istenek tevékenysége ott figyelhető meg, ahol a dolgok megszokott rendje megszakad, megváltozik. Az istenek és szellemek csak akkor avatkoznak a dolgok megszokott és természetes rendjébe, ha az emberek (ill. közülük egyesek) ezt a rendet erőszakosan megbolygatják. [8]
Diodórosz görög történetíró leírása szerint, amikor egy kelta sereg benyomult Delphoi jóshelyére, és vezérük, Brennus meglátta ott az ércből-márványból faragott istenszobrokat, nevetett azon, hogy a görögök az isteneket emberi alakban képzelték el. Ebből az anekdotából legalább két dolog derül ki: a kelták körében (még) nem alakult ki az ember alakú, antropomorf istenek képzete; másodszor az, hogy a kép nélküli (anikonikus) kultuszt már tudatosan szembeállították a képszerű istenfogalommal, tudatában voltak vallásuk e sajátos vonásának: tehát rendelkeztek valamelyes teológiai elmélettel is. [8]
Istenek
A kelta panteonnak több mint 1200 istensége volt; amelyek két kategóriába sorolhatók: általános és helyi istenségek.
A Dagda feltehetőleg a legfőbb istenség, az elemek és tudás istene,[9] az élet javainak adományozója, jóindulatú, védelmező, "hatalmas atya". [6]
Taranis(wd) , zivatar-isten, az égi jelenségek ura, részére talán emberáldozatokat mutattak be úgy, hogy fabábuba zárták és elégették [10]
Teutates(wd) a háború és a bőség istene, számára talán[11] emberáldozatokat mutattak be
Esus(wd) részére is talán emberáldozatokat mutattak be úgy, hogy fára akasztották föl az áldozatot és kivéreztették [10][12]
Marcus Annaeus Lucanus római költő Pharsalia[13] című eposza szerint, úgy fogták fel a halhatatlanságot, hogy a lélek megválva a testtől, változatlan állapotban folytatja örök életét.[14] Elterjedt volt körükben a termékenységgel és földműveléssel kapcsolatban álló istennők, istenanyák kultusza is. [2]
Dana vagy Danu, anyaistennő, a folyók, kutak védelmezője, a bőség, a jólét istennője
Túlvilág
Hittek az emberi lélekben, és azt tanították, hogy a halál után nem pusztul el, hanem tovább él. A lélekvándorlásban hittek, hogy a lélek a halál után az egyik emberből a másikba vándorol, majd végül az örök béke honába, a túlvilágra kerül.[6]
A túlvilág felső részét a gall mitológiában általában az örök fiatalság, az egészség, a bőség és az öröm birodalmaként írják le.[15] Nézetük alapján az univerzum három részre osztható: Albios („a felső világ”), Bitu („az élőlények világa”), és Dubnos („alsó világ, sötét világ, pokol”).[16][17]
Időnként elhelyezték el a halott mellé a használati tárgyait, mert úgy hitték, hogy azoknak hasznát veszi a túlvilágon is.[18]
Kultusz
A kultuszt a papság első csoportja, a druidák irányították. Ők voltak az ősi, íratlan, titkos vallási tanok őrzői, az ifjúság nevelői és ők szolgáltattak igazságot is. A papság másik csoportja, a bárdok mágikus erejűnek tartott dalokat adtak elő húros hangszereiken kísérve. A váteszek és a nagyszámú női papság főleg jövendőmondással foglalkozott.[6]
Templomaik nem voltak. Szertartásaikat a szabadban végezték, kultikus helyeiket a szent ligetekben rendezték be. [6]
Számos római író azt állítja, hogy a kelták embereket is áldoztak. Ennek igazságára nincs régészeti bizonyíték, és talán a rómaiak arra használták ezeket az állításokat, hogy igazolják uralmukat egy "primitívebb" kultúra fölött. [7]
A gyógyító kultuszok szintén népszerűek voltak és – akárcsak a modern keresztény hagyományban – egy bizonyos helyhez kötődtek. [7]
Vallási tiszteletben részesítettek egyes állatokat. Különösen a medvéket és szarvasmarhákat övezte tisztelet.[6]
Igen szoros kapcsolat fűzte őket a fákhoz. A ligetek és az erdők, ahol temérdek szent növény nőtt, a bennük található fák energiája szempontjából is fontos volt. A tiszafát és különösen a tölgyfát nagy tiszteletben tartották, bár mindegyik őshonos növény – galagonya, mogyoró, szilfa, bükkfa és a többi – nagy fontosságú volt, és szükség estén lehetett hozzá folyamodni áldásért. [7]
A vaskori kelták nem állítottak fel megalitokat, de sok helyen óriási kőoszlopok, ún. menhirek közelében mutattak be áldozatokat, egyes feltételezések szerint abban a hitben, hogy a kő tetején megjelennek majd a holtak szellemei és a különféle áldozati adományokat a hitük szerint ott is veszik át.[20] Egyes elméletek szerint a megalitikus eredetű kőkörök bekerítettségük miatt elzárt, szent területként funkcionáltak, míg a kősorok voltak a hozzájuk vezető szent utak, amelyeken feltehetően ünnepi menetek vonultak. Ír-kelta-brit-angolszász mondák, amelyek sokkal későbbiek, Stonehenge-t is hozzákötik a druidák vallásához. Ronald Hutton történészprofesszor szerint az ősi druidákról ismert forrás olyan kevés és megbízhatatlan, hogy szinte semmit nem lehet e tekintetben mondani róluk.[21]
Naptár, ünnepek
A keltáknak (Írországtól Galliáig) egységes vallási és ünnepi rendjük volt.[6] Az évet két nagy ciklusra osztották [6]:
világos évszak (május elejétől nov. elejéig)
sötét évszak (nov. elejétől ápr. végéig)
Mindkét évszak elején egy-egy nagy ünnep volt:
Beltane, a természet teljes kivirágzása, a május eleji, májusfa állítással (termékenységszimbólum) és máglyagyújtással évszakkezdő tűzünnep
Samhain, a "gyülekezés ünnepe" november elején, ami 3 napos újévi ünneplés volt; az aratás végét jelölte, amikor a tél sötétjébe szálltak alá
További ünnepek:
Imbolc – Brigit istennő ünnepe; a növekvő fény, megtisztulás ünnepe, a tél vége, a tavasz eljövetele (február eleje)
Lughnasad – Lug isten napja; az első aratások ünnepe (augusztus eleje)