Macedóniából bevándorolt bánsági román családból származott, apja vette fel a Kaliva helyett a Ioanovici családnevet. Középiskolai tanulmányait a temesvári főgimnáziumban végezte, majd a pesti egyetemen bölcseletet, a pozsonyi jogakadémián pedig jogot tanult. Ügyvédi oklevelét 1842-ben szerezte meg. Ugyanebben az évben csatlakozott a reformellenzékhez és tevékenyen részt vett szűkebb pátriája, Temes és Krassó vármegyék, valamint Temesvár közéletében. Az 1847–1848. évi pozsonyi országgyűlésen Temesvár követeként vett részt. 1849-ben Krassó vármegye másodalispáni hivatalát viselte, s minthogy e tisztség viselőjeként is támogatta a magyar függetlenségi törekvéseket, a világosi fegyverletételt követően, 1849 augusztusában elmenekült az országból. Egy évig törökországi emigrációban élt, de a honvágy miatt végül 1850-ben hazatért. 1851–1852-ben részt vett a Makk József vezette Habsburg-ellenes szervezkedésben, amiért Aradon perbe fogták és tizenkét évnyi börtönbüntetésre ítélték. 1854 és 1857 között a pesti, bécsújhelyi és olmützi börtönökben raboskodott.
Az 1857. évi általános amnesztiával ő is visszanyerte szabadságát. Az Anton von Schmerling nevével fémjelzett, 1861 és 1867 közötti neoabszolutisztikus kormányzati időszak beköszöntével felhagyott a közvetlen politizálással, és nyelvészeti kutatásokkal, valamint újságírással foglalkozott mint a Magyarország, Ország, Pesti Napló című lapok munkatársa. Tárcáiban az 1848-as alkotmányt védelmezte, valamint a horvát-szlavón–magyar egység eszméjét hirdette.
Az 1860-as évek közepén újra belevetette magát a politikai küzdelmekbe. 1865-től 1881-ig a románbogsáni választókerület országgyűlési képviselője volt. A kormányon lévő Deák-pártot képviselte, az 1875. évi pártegyesítést követően pedig a Szabadelvű Párt tagja lett, végül rövid pártonkívüli időszakot követően, 1878-tól az Egyesült Ellenzékhez tartozott. Többnyire kisebbségpolitikai kérdésekben hallatta hangját, illetve nagy hatású felszólalásaiban tiltakozott Bosznia okkupációja ellen is. 1865-től 1867-ig a képviselőház jegyzője, 1867-től 1871-ig az Eötvös József vezette vallás- és közoktatásügyi minisztérium államtitkára volt. Államtitkárként legfontosabb feladata a görögkeleti szerb és román egyházi önkormányzat törvényi rendezésének előkészítése volt, ezen minőségében részt vett a nagyszebeni érseki zsinaton is. 1881 után visszavonult a politikától.
Munkássága
Politikai tevékenysége mellett nyelvészi munkássága is jelentős, különösen a magyar nyelvalaktani és mondattani kérdései foglalkoztatták. Nyelvművelőként a hagyományokhoz ragaszkodó, a nyelvújító törekvésekkel szembenálló ortológia híve volt. Közreműködött a jogi szakszótár szerkesztőbizottsági munkálataiban is.
Szabadkőműves pályafutása
A kiegyezés után újjáalakult hazai szabadkőműves-mozgalomban a kezdetektől részt vett, az elsőként megalakult Corvin Mátyás páholyba vették fel. Még ez év végére eljutott a mester fokozatig és rövidesen végigjárta a skót rítus fokozatait is és megválasztották a 33-as Nagytanács elnökévé.
A Humboldt páholy tagjaként dolgozott és az Eötvös, a Könyves Kálmán és a Libertas páholy tiszteletbeli tagja is volt.
1871. november 26-tól a két nagypáholy egyesüléséig (1886) a Magyarországi Nagy Oriens, majd 1897-1909 között a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy nagymestere volt.
Társasági tagságai és elismerései
1867-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1881-ben tiszteleti tagjává választották, 1883 és 1895 között a nyelvtudományi bizottság elnöki tisztét is ellátta. A Kisfaludy Társaság alapító tagja, 1894-től a tudomány- és ismeretterjesztéssel foglalkozó Szabad Líceum Egyesület elnöke volt.
Joannovics György. Szabadkőműves Wiki. (Hozzáférés: 2014. március 6.)
További irodalom
Balassa József: Joannovics György. in: Magyar Nyelvőr 1909.
Gheorghe Ioanovici (1821–1909). In Maria Berényi: Familii şi personalităţi macedoromâne din Pesta (Secolele XVIII–XIX). Giula: Institutul de Cercetări al Românilor din Ungaria. 2017. 533–560. o. ISBN 978-615-5369-13-1
