Családja a Pozsony vármegyeiSomorja mellett fekvő Királyfia helységből írta előnevét, ahol még az 1800-as években is voltak birtokai. Apja (III.) János, az evangélikus egyház felügyelője volt, 1808-ban könyveit és "földabrosz" gyűjteményét a nemzeti múzeumnak adományozta. Egy Lujza nevű húga volt. (született 1803), aki gróf Teleki Sámuelhez ment férjhez.
Jeszenák János felesége gróf Forgách Alojzia volt (született 1810-ben). Öt gyermekük született: János császári- és királyi huszárfőhadnagy lett, Sándor 21 évesen, Béla pedig alig néhány évesen meghalt, így a család fiú ágon kihalt. Leányai Lujza (Draskóczi Gyuláné) és Gizella voltak. Gizella Esterházy István gróffal (1822–1899) kötött házasságot, aki a szabadságharc alatt honvédkapitányként szolgált, majd országgyűlési képviselő és végül Pozsony megye főispánja (1875–1889) lett. E családi ág révén Jeszenák János dédunokája a magyar mártír politikus Esterházy János.[2]
Mivel nem vonzódott a hivatali munkához, 1822-ben Nyitrán átvette apja szeniczei birtokát, ott gazdálkodott, ahol jobbágyaival családias környezetben élt. Részt vett a Nyitra megyei gyűléseken, itt az ellenzékhez csatlakozott. Felfogása alapvetően Széchenyi István gondolataihoz állt közel, sőt levelezésben is állt a gróffal.[3]
A nyitrai evangélikus esperesség főfelügyelője, majd 1841-től gróf Zay Károly helyében az evangélikus és iskolák Dunán inneni Egyházkerület felügyelője volt. Ezt a tisztségét egészen haláláig töltötte be. A reformkor jelentős országgyűlésein a főrendi tábla ellenzéki tagjaként vett részt, itt többek között támogatta Széchenyi gondolatát a Buda és Pest között építendő hídról, vagy a rendek javaslatát a Nemzeti Múzeum új épületéről, majd felkarolta a Védegylet ügyét is. 1839/1840-ben került közelebbi ismeretségbe Batthyány Lajos gróffal, valószínűleg ettől kezdve romlik meg kapcsolata Széchenyivel.[4]
1848-ban, mint megbízható reformellenzékit Szemere Bertalan belügyminiszter javaslatára Nyitra vármegye főispánjává, majd teljhatalmú kormánybiztosává és a felvidéki felkelők ellen küzdő csapatok kormánybiztosává nevezték ki. Kormánybiztosként az ő érdemének tekinthető, hogy sikerült kivédeni az 1848. szeptemberi szlovák felkelést: szeptember 26-án Szenicénél, majd szeptember 28-án Ótura és Miava között a mozgósított nemzetőrök és a 34. (Porosz herceg) gyalogezred két százada súlyos vereséget mért a felkelőkre.[5]
„
Azon intézkedései kormánybiztos úrnak, melyek Lipótvár parancsnokát a magyar birodalmi zászló kitűzésére kényszerítették, az Országos Honvédelmi Bizottmány részéről szívesen és teljesen méltányoltatnak.
Ugyancsak Jeszenák tevékenységének köszönhető, hogy Lipótvár magyar kézen maradt: a hezitáló Karl Bibra ezredessel és az itt állomásozó négy román határőrszázaddal szemben keményen lépett fel, ami 1848. október 16-án a magyar lobogó kitűzéséhez vezetett. A vár így 1849. februárjáig tartotta magát.
Ezt követően jelentős erőket igyekezett kiállítani a Morvaországból betörő Balthasar Simunich altábornagy csapatai ellen, azonban december 16-án a nagyszombati ütközetben a magyar seregek döntő vereséget szenvedtek és a cs. kir. altábornagy december 20-án megkezdte Lipótvár ostromát.[7] Jeszenák előbb Érsekújvárra húzódott vissza, majd 1849 januárjában a komáromi erődbe tette át székhelyét. 1849 júliusában csatlakozott a Görgey Artúr vezette feldunai hadsereghez és azzal együtt vonult Aradra. Végül az augusztus 13-i fegyverletétel során esett orosz fogságba és a többi magyar politikussal együtt adták át az osztrákoknak.[6]
Kifejtett munkásságáért a forradalom és szabadságharc bukása után a vérbíróság halálra ítélte, és Pesten, 1849. október 10-én, Csány László kormánybiztossal együtt végezték ki.
Kivégzése előtti utolsó gondolatait Székács József evangélikus lelkész jegyezte fel:[9]
"Én nem magamat sajnálom, hanem Önöket, én szabad leszek, ha kivégeznek, Önökre halálig tartó, 's a hazára örökös rabság vár."
"Ön hivatva lesz rólam, s végső órámról tanúságot tenni a haza előtt. Mondja meg azoknak, akiket illet, hogy én azt, amit tettem halálom óráján sem bántam meg; hogy egyet sem tagadtam meg azon elvek közül, melyekért nemzetem annyi áldozattal és vérontással küzdött."
"Egyébiránt én azon hitben halok meg, hogy a haza sorsa jobbra fordul, mert Európában fel kell a lelkiismeretnek ébrednie, s ez a külső nemzeteket kényszeríteni fogja megtenni nemzetünkért azt, mit ezúttal vagy meg nem tehettek, vagy megtenni elmulasztottak."
"Gyermekimnek atyai áldásomat küldöm, s azon kérelmemet, hogy maradjanak meg az erény útján. Ha lehet, alkalmazzák nézeteiket az uralkodó nézetekhez; de ha ki nem békölhetnek velök, vonuljanak vissza, s őrizzék meg lelköknek nyugalmát."
↑Idézi: Hermann Róbert: Jeszenák János báró. 244. o.
Források
Hermann Róbert: Jeszenák János báró. In: Vértanúk könyve. A magyar forradalom és szabadságharc mártírjai 1848-1854. Rubicon könyvek. Bp. 2007. 240-245. oldal
Hermann Róbert: 1848–1849. A szabadságharc hadtörténete. Korona Kiadó, Bp., 2001
További információk
Haydin Imre: Két pozsonyi vértanú; Lőwy-Alkalay Ny., Pozsony, 1886
Kumlik Emil: Pozsony und der Freiheitskampf 1848/49. Die dreizehn Pressburger Märtyrer, Aulich, Batthyány, Jeszenák, andere pressburger Urteile; Stampfel, Pozsony–Bp., 1905
Jeszenák János báró. Az 1848-1849. évi országgyűlés mártírjai; szerk. Kedves Gyula, Pelyach István; Országgyűlés Hivatala, Bp., 2019 (Konferenciák az Országgyűlési Múzeumban)
