Legfontosabb tudományos eredményei a kettőscsillagok katalógusa és a róla elnevezett földmérő vonal, amely mentén háromszögelési technikával igyekezett pontosan meghatározni a Föld nagyságát és formáját – mennyire is horpadt a (Föld)gömb.
Élete
Jacob Struve(wd) fiaként született a holsteini Altonában. 1808-ban 15 évesen kezdte tanulmányait a Tartui (akkor Dorpat) Egyetemen. 1813-ban végzett. 1813 és 1818 között csillagászként dolgozott a Tartui Csillagászati Obszervatóriumban. 1818-ban nevezték ki Tartui Egyetem asztronómia professzorává.
1839-ben távozott Tartuból, hogy elfoglalja az 1839. augusztus 19-én megnyitott Pulkovói Obszervatórium igazgatói székét. Struve 1816-ban a Tartui egyetem beosztott oktatójaként kezdte el a mérési munkálatokat, a később róla elnevezett Struve földmérő vonal mentén. 1855-ben a Szentpétervári Akadémia tagjaként mint a Pulkovói Obszervatórium igazgatója fejezte azokat be.
Csillagászként a kettőscsillagok megfigyelésével foglalkozott. Első katalógusa 1827-ben jelent meg, ami 3134 kettőscsillagot tartalmazott. Ezeknek kb. két harmadát Struve fedezte fel.
1847-ben a Tejutat vizsgálva jelentetett meg cikket a fény csillagközi térben történő abszorpciójáról, ezt a sejtését 1930-ban bizonyították.
Az első házasságból, Emilie Walllal (1796–1834), 12 gyermek született. Köztük: Otto Struve (1819–1905) csillagász, Heinrich Struve(wd) (1822–1908) vegyész, Bernhard Struve(wd) (1827–1889) pedig politikus lett.
A Johanna Bartelsszel (1807–1867) kötött második házasságból (1807–1867) hat gyermek született, köztük: Karl von Struve(wd), orosz diplomata, 1873 és 1905 között követ Tokióban, Washingtonban és Hágában.
Stellarum fixarum imprimis duplicium et multiplicium positiones mediae (St. Petersburg, 1852)
Érdekesség
Jules VerneHárom orosz és három angol kalandjai regényében az egyik főszereplő alakját Friedrich Georg Wilhelm von Struve-ról mintázta, a földmérés fejlődését is bemutató regényben a Struve földmérő vonalról számos említést tesz.
Fritz Treichel: Struve, Friedrich Georg Wilhelm (Wassilij Jakolewitsch). In: Schleswig-Holsteinisches Biographisches Lexikon. Bd. 3. Wachholtz, Neumünster 1974, S. 268–271.