Elek Ilona (asszonynevein: Schacherer Károlyné, majd Hepp Lászlóné; becenevén: Csibi) (Budapest, 1907. május 17. – Budapest, 1988. július 24.) kétszeres olimpiai bajnok, hatszoros világbajnok magyar tőrvívó; a magyar sport első női olimpiai aranyérmese. Testvére Elek Margit világbajnok tőrvívó.
Származása
Édesapja Elek (Eisler) Sándor (1870–1946) zsidó származású kereskedő volt, 1939-ben evangélikusvallásra tért ki.[1] Apai nagyszülei Eisler Mór (1842–1919) és Blau Róza (1845–1917) Pesten kötöttek házasságot 1869. augusztus 15-én.[2] Édesanyja Hollóczy Jusztina (1873–?) döri születésű római katolikus vallású varrónő.[3] Anyai nagyszülei Hollóczy Ernő (1838–?) csizmadia és Ihász Katalin (1840–?).
Már az 1928-as olimpiai csapatban is számításba vették, mint tartalék. 1929-ben a magyar bajnokságon második, majd az Eb-n ötödik lett az egyéni versenyben.
1933-ban ismét második volt a magyar bajnokságon. A budapesti Eb-n csapatban első, egyéniben ötödik lett. Egy évvel később, már a DAC versenyzőjeként ismét ezüstérmes lett az ob-n, majd az Európa-bajnokságon csapatban és egyéniben is győzött. Ugyanezeket az eredményeket érte el 1935-ben is. 1936-ban San Remóban csapat-Európa-bajnok lett, majd megszerezte első magyar bajnoki címét is. Zsidó származása miatt a berlini olimpia előtt kizárták a Honvéd Tiszti Vívó Klubból, majd a MAC-ból is, de ennek ellenére részt vett a játékokon, és 21 mérkőzéséből csak hármat vesztett el, ami elegendő volt az első hely megszerzéséhez, ezzel a magyar sport első női olimpiai aranyérmese lett. A náci szervezőket különösen bosszantotta, hogy egy német vívó (Helene Mayer) elől vitte el az elsőséget.
1937-ben megvédte magyar bajnoki címét, a párizsi vb-n csapatban első, egyéniben második lett. Az UTE versenyzőjeként 1938-ban hatodik lett az ob-n, 1940-ben csapatbajnoki ezüstérmes volt. A háborús évek alatt származása miatt nem versenyezhetett.
1946-ban, a KASE sportolójaként a csapatbajnokságban és egyéniben nyert aranyérmet. 1947-ben ismét egyéni bajnok lett. 1948-ban a hágai csapat vb-n ezüstérmes lett, a londoni olimpiai játékokon 12 év után megvédte bajnoki elsőségét. Ez vele együtt két sportolónak sikerült.[5]
1949-ben ismét két magyar bajnoki elsőséget szerzett, amit 1950-ben megismételt. 1952-ben szerezte pályafutása utolsó egyéni magyar bajnoki aranyát. Az 1952. évi nyári olimpiai játékokon az első helyen kialakult holtversenyt eldöntő találkozón szenvedett minimális vereséget, így ezüstérmes lett. 1951-től 1955-ig minden vb-n tagja volt a győztes csapatnak. Az 1956-os csapat vb-n bronzéremmel búcsúzott a világversenyektől, a Melbourne-i olimpiára már nem jutott ki.
1937 és 1956 között hat világbajnokságot (ebből öt csapataranyat), öt Európa-bajnoki elsőséget és tíz magyar bajnoki címet nyert. Mindezek mellett számtalan más érem birtokosa volt. Összesen 63 alkalommal volt magyar válogatott.
Sportpályafutásának befejezése után az Óra és Ékszer Kereskedelmi Vállalat igazgatóhelyettese volt. Testvérével együtt írt önéletrajzi műve Így vívtunk mi címen jelent meg 1968-ban.
.jpg)
