A cinikusok egy ókori görög filozófiai iskolát alkottak, amelyet Szókratész egyik legjelentősebb tanítványa, Antiszthenész alapított az i. e. 4. században. Személyes példamutatásra építő tanításuk középpontjában az erény állt.
Az elnevezés eredete
A filozófiatörténetben több magyarázat is van arra, hogy honnan ered a cinikus elnevezés, amely a görög kutya (küon) szóból származik. Egyes hagyományok szerint ez szinopei Diogenész, az egyik legjelentősebb cinikus filozófus csúfneve volt, más magyarázat szerint arról az athéni tornacsarnokról (Künoszargesz - Fürge kutya) kapták nevüket,[1] amelyben Antiszthenész tanított, megint más elképzelés szerint az elnevezés "nemegyszer túlzottan is természetes magatartásuk miatt ragadt rájuk".[2] A cinikus név először Arisztotelésznél szerepel, bár ő általában antisztheánusoknak nevezi az iskolához tartozó gondolkodókat.[3]
Tanításuk
Antiszthenész mellszobra
A cinikusok iskoláját a szókratikusok közé sorolja a filozófiatörténet. Szókratész tanításából az autarkia eszménye a legfontosabb a számukra.[4]
A cinikusok célja a tökéletes szabadság elérése, ami lehetővé teszi az erényes életet, amely nem más, mint a boldogság. A tökéletes szabadság függetlenséget követel, így a cinikus nem lehet rabja semmilyen előírásnak, fizikai vagy érzelmi szükségletnek.[5]
Ebből a meggyőződésből következően a cinikusok elutasították koruk társadalmának rendjét, erkölcseit, konvencionális viselkedési normáit. Megvetették az élvezetek, a gyönyör hajszolását. Nem tisztelték a tekintélyt, a szokásokat. Azt tanították, hogy a boldogság eléréséhez a lemondás, a civilizáció és annak vívmányainak elutasítása, a függetlenség és a szabadság vezet. Az anyagi javakat, a pénzt megvetették. Diogenész például még a poharától is megvált, amikor azt látta, hogy valaki más a tenyeréből iszik. Természetes életvitelt hirdettek, ezért lemondtak a kényelemről, gyakran nélkülöztek. Azt hirdették, hogy az az ember van istenhez, vagyis a legnagyobb jóhoz a legközelebb, akinek nincs semmije, aki le tud mondani a javakról. A civilizációt és a kultúrát természetellenesnek tartották.
Minden olyan társadalmi intézményt elutasítottak, amely megfosztja az embert a szabadságától, így a házasságot is elvetették. Csak Kratészról tudni, hogy megházasodott, de az ő felesége Hipparkhia is filozófus volt. Ugyanígy megvetették a törvényeket és a vallási tanításokat is, amelyek szerintük csak az ostobákat igazítják el, a bölcseket viszont megkötik.
A cinikusok tanításait nem lehet rendszerbe gyűjteni, mivel nem elméleti tudósok voltak; a tudományokat is megvetették, támadták. Ők elsősorban az erény tanítói voltak, csakúgy, mint Szókratész. Filozófiájuk cselekedeteikben valósult meg: nem tanítottak, hanem példát mutattak. A cinizmus inkább életstílus, mintsem tanítások összetett rendszere. Antiszthenész azt vallotta, hogy a cél a tevékenységben van, a nyereség pedig a cselekvésben.[6] Az erényt taníthatónak, az erényességet fejleszthetőnek tekintették.
Az általuk hirdetett erényt a boldogsághoz vezető egyetlen útként tisztelték. A cinikusok elvetettek mindent, amit nem tartottak erényesnek. Úgy vélték, hogy mindazok a dolgok, amelyekről ők lemondtak - például a gazdagság, a hírnév, a gyönyör hajszolása vagy a jólét - a bűnökhöz vezetnek. Tanításukban csak az erény és a bűn fért meg. A haláltól nem féltek, akár az életükről is lemondtak, ha nem találták érdemesnek az evilági létet. Monoteisták voltak.
Az erényt a cinikus iskola filozófusai vérmérsékletük szerint gyakorolták, olykor szélsőségesen eltúlozták. Kratész például a köznek ajándékozta birtokait, pénzét a tengerbe dobta. Tanaikat nyersen, durván, gúnyosan, megbotránkoztatóan terjesztették, hallgatóikat provokálták, szidalmazták.[7] Emiatt gyakran megverték, elkergették őket.
Hatásuk
Tanításuk viszonylag hamar kiszorult a filozófiából, hiszen az nem érvelő bizonyításon, hanem személyes példamutatáson alapult. Később a sztoicizmusban, majd Nietzsche filozófiájában jelent meg ismét.
A cinikus filozófia irodalmi áramlat is egyben. Műfaji eleme a szatirikus ábrázolás. A cinikusoknak nagy szerepük volt az irodalmi levelek meghonosításában. Cinikus ihletésű műfaj az öniróniával átszőtt önéletrajz is.[8]
