Édesapja borbélymester volt. Sógora Weldin Ferenc temesvári polgármester az, aki a korán árvaságra jutott fiút 6–7 hónapig Schütz Jánoshoz, a temesvári rajziskola tanítójához járatta, de a biztosabbnak tűnő megélhetés reményével inkább borbélyinasnak adta.
Brockynak a borbélyműhelyben nem volt maradása, ezért Melegh Gábor (1801-1832) verseci születésű festőhöz szegődött, aki az olajfestés technikájába avatta be. Fényes reményekkel érkezett Bécsbe, s bár hazulról Weldin polgármester úr támogatta, hogy a politechnikumot látogathassa, a fiatal művésznek sok küzdelemben van része, mindazonáltal dísze az intézetnek, mert a legkiválóbb tanulók közé tartozik egyszerű körülményei ellenére is.
Keserves nélkülözések között tengette életét, s hosszú évek múlva, amikor már hírneves és vagyonos művész volt Londonban, boldogan említette az elbukott szabadságharc miatt emigrációban lévő Rónay Jácintnak:
„Ha körülnézek szobáimban, alig bírom elhitetni magammal, hogy ez mind a sajátom, hogy az a kis elhagyott fiú, aki egykor éhesen és rongyosan járt Bécs utcáin, most Londonban háziúr!”
A bécsi szegénysége idején is szorgalommal és nagy odaadással tanult, olyannyira, hogy tanárai felfigyeltek az ügyes magyar Carl Brockyra. Tanulmányai befejezését követően Itáliába utazott, ahol a nagy elődök, mesterek képeit, munkásságát tanulmányozta, másolta. Alkalmi eladásokból tartotta fenn magát, amelyekből egy-egy eredeti rajz és festmény megvásárlására is futotta már, és amikor Bécsbe visszatért, képzőművészeti gyűjteményének hamar híre ment.
Módjában állt, hogy berendezzen egy műtermet, ahol a kor nevesebb politikusai, művészei is megfordultak, sőt a királyi udvar egyes tagjai is. Jó hírére való tekintettel meghívták a Burgba, ahol I. Ferencet több alkalommal is lefestette, de művészi hírnevét mégis a Montleart hercegnőről készített remek miniatúrájával alapozta meg. Moritz Michael Daffinger tanár, a kor neves miniatúra festője jóakaratából pedig számos megrendelésre tett szert, amely lehetővé tette, hogy többé ne kelljen a szegénységgel küzdenie.
1837-ben újból útra kelt, ezúttal Párizsba vitte szüntelen tanulni vágyása. A párizsi képtárakban újból neki látott a nagy mesterek műveinek tanulmányozásához, rajzokat, festői vázlatokat készíttetett, és egy alkalommal, amikor épp Paolo Veronese egyik képe részleteit vázolta, felkeltette Hugh Andrew Johnstone Munro of Novar, gazdag angol főúr figyelmét. A nagy műbarát Londonba vitte magával Brocky Károlyt, és saját palotájában berendeztetett számára egy tágas műtermet a Park Streeten. Később elkísérte Munrót annak skóciai birtokára is, ahol számos gyönyörű, melankolikus hangulatú tájképet festett.
Pártfogója révén megismerkedett Dominic Charles Colnaghival, az ismert galériással és a brit arisztokrácia számos tagjával. Elsősorban krétarajzaival hívta fel magára a figyelmet, de idővel akvarelljeinek sikerei révén a Brit Akvarellfestők Királyi Akadémia tagjává is választották, 1854-ben. Számos alkalommal dolgozott a Hamilton családnak, lefestette Charlotte Talbot ladyt, majd pedig Miss Liddel udvarhölgy arcképe révén Viktória királynő udvarába is bekerült. Tehát az udvar felfigyelt rá, s megnyílt az útja a királyi családhoz, amelynek szívesen látott vendége lett.
Később híre ment, hogy Brocky nyers szókimondásának következményeként, egy nap mégis bezárult előtte a királyi palota kapuja, egy időre kegyvesztett lett. Állítólag egy alkalommal, amikor Viktória királynő a gyermek trónörökös arcképét óhajtotta lefestetni, Brocky megjegyezte, hogy minden gyerek arca egyforma, nem érdemes elkészíteni ezt az arcképet. Ez az udvariatlan válasza hidegítette el a legenda szerint a királyi családtól, miközben tény, hogy az angol arisztokrácia is elhidegült iránta. Bár az arisztokrácia elhidegülésének talán – ahogy egyes brit életrajz írói is tartják – a mitológiai képein megfestett aktokkal szembeni prüdéria volt az oka.
Betegsége idején aztán különös kegyben részesítette a királyi család, amikor Albert herceg egyik főembere, Majer, a híres és ünnepelt festővel Franz Xaver Winterhalterrel meglátogatta Brockyt, és a Albert herceg királyi hintójával vitték a szabadba a gyengélkedő mestert.
„Ezt a férfiút meg kell mentenünk. Alig ismerek rajzolót, aki ügyességbe mérkőzhetnék vele - nyilatkozta róla Winterhalter - Neki szép jövője van. Íme alig hat éve, hogy meglepő kréta és akvarellművei után olajban fest, s máris a legjobbak közé küzdötte fel magát.”
Betegségéből azonban nem tudott felépülni már többé. Halála előtt fájdalmasan nyilatkozott magyar barátainak, hogy most kell megválnia a világtól, amikor annyi szenvedés és nélkülözés után végre jó sorsra jutott. Hazáját emlegette, sőt képeinek egy részétől nem vált meg soha: „Ezt a képet a hazám számára festettem” – mondta, amikor Viktória királynő meg akarta venni a Kánai menyegző című festményét.
Az 1855. július 8-án, 48 éves korában elhunyt magyar festőművészt, a londoni Kensal Green temetőben helyezték örök nyugalomra.
Magyar kapcsolatok
Krisztus és a szamáriai asszony c. oltárkép másolata
Az 1840-es évek közepén készült el 197 cm széles és 264 cm magas vászonra festett eperjesi templom oltár-olajképe, amely Krisztust és a szamariai asszonyt ábrázolja s feltehetően ekkor került a felvidéki város templomának főhelyére, amelyet Kolbenheyer Mór[1] evangélikus lelkész biztatására alkotott. Sajnos az oltárkép később, 1913-ban tűzvész áldozata lett.
Végrendeletének értelmében egyebek közt Kmety tábornok, és Mészáros Lázárarcképét, valamint ebédlőjében függő legkedvesebb képét, a Vénusz és Kupidó címűt hazájára hagyta, de amikor a művész hagyatékával a Lloyd-gőzös 1857-ben Triesztben kikötött, a két arckép hiányzott s ezek helyett még egy másik mitológiai képet találtak, a Kánai menyegző és a Psyche mellett.
A két arcképet az abszolutizmus korában elkobozták volna s azért nem küldték el Londonból. 1867-ben Szokoly Viktor a Fővárosi Lapok 11. számában azt írta, hogy a Nemzeti Múzeum igazgatója, Kubinyi Ágost el akarta adatni a két képet, ám az angol hatóságok ragaszkodtak a végrendelet betűjéhez s azokat továbbra is a „Cobden nagynevű családja” kezei között hagyták, amelyet nyilván a kiegyezés után el is juttattak, mert azt követően már a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának birtokába került az 1848–49. évi szabadságharc e két hősének arcképe.
Szélesebb körben neve csak az 1896. évi millenáris kiállítás óta ismeretes Magyarországon, amikor jobbára külföldről egyszerre 29 festményét állították ki. Ez a jórészt arcképekből álló gyűjtemény főleg Angliából került a kiállítás tartamára Magyarországra, s a kultuszminisztérium megbízásából akkor Nyári Sándor dr. gyűjtötte össze.
Bármilyen nagy hatással is voltak azonban Brocky képei a hazai közönségre a millenniumi időkben, a mester életének és egyéniségének behatóbb vizsgálatára senkit sem késztettek. Brockyról a 19. században sokáig csak annyit lehetett tudni, mint amennyit róla halála után egyik angol barátja nem minden romantikus kiszínezés nélkül megírt életrajzában közölt.[2]
A 20. század elején a Wilkinson-hagyatékból szerencsésen hazakerült (Hatvany Ferenc báró jóvoltából) vázlatgyűjteménye.
(1853 körül) A zene és a festészet bemutatása és megkoronázása a költészet által című művelődési allegória (akvarell, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)[4]
(1850-55) Nyugvó Pszyché (Vénusz és Faun) (olaj, vászon, 119 x 160 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
1850-55Ámor és Pszyché (olaj, vászon, 140 x 166 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
1850-55Alvó bacchánsnő (olaj, vászon, 46 x 46 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
1850-55Ébredés (olaj, vászon, 60 x 50 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
1850-55Leányka képe (olaj, vászon, 43 x 26 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
.jpg)
