Makariosz Alexandriában született.[2][3] Szegény, de Istenfélő szülei már gyermekkorában az erényes és munkás életre szoktatták.[3] Fiatal korában ide-oda vándorolva édességkereskedelemmel foglalkozott.[4] 40 éves kora körül lett szerzetes.[4] Először Alexandriától délnyugatra, a Mareotis-tó környékén telepedett le, majd beljebb költözött a Líbiai-sivatagba.[2] Kemény életet élt: 7 éven át nyers növényeket evett, a negyvennapi böjt idején csak vasárnap evett és ivott, és az alázatosságban, nagylelkűségben, szeretetben gyakorolta magát.[3]
340 körül az ottani remeték papja, majd előjárója lett.[2]
Később, mivel távol érezte magát a tökéletességtől,[3]Szent Pakhomiosz Nílus melletti, Tabenniszi-i monostorába jelentkezett noviciusnak.[2] Az ekkor már nem fiatal Makariosz úgy tűnik, szívós elhatározással meg akart dönteni minden addigi teljesítményt az aszkézisben (virrasztás, imádság, munka, böjtölés tekintetében).[2][4] Ezért egy idő után Pakhomiosz tisztelettel ugyan, de elbocsátotta Makarioszt a monostorból.[2]
Ezután Makariosz Nitria hegyeinek vidékére ment remetéskedni, azonban egy idő után itt is tanítványok gyültek köréje.[3]
Makariosz részt vett az eretnekek elleni küzdelemben is: több ariánust visszavezetett az egyház kebelébe.[5] Mivel bevádolták az – ugyancsak ariánus – uralkodónál, Valens császár egy pogányok által lakott szigetre száműzte. Azonban itt is Makariosz idővel teljesen keresztény hitre térítette a lakosságot.[5] Ezért az ariánusok végül visszaűzték Nitriába, ahol rövidesen meg is halt a szent.[5]
A remete közel száz évig élt, és nagy hatást gyakorolt Nitria monachizmusára.[4] Ugyanakkor az Apophthegmata Patrum nem idézi egyetlen mondását sem.[4]
Történetek életéből
Szkétisz monostora Nitria sivatagában
Makarioszt egyszer elfogta a vágy, hogy öt napot szüntelenül imában töltsön. Két nap és két éjszaka után azonban meggyulladt a lába alatt lévő gyékény az egész cellával együtt, ezért abba kellett hagynia gyakorlatát.[2]
Egyszer hirtelen haragjában két hibázó testvért kizárt a közösségből. Amikor ez az Egyiptomi Makariosz fülébe jutott, ezt közölte az üzenet átadóival: "Nem a két testvér van kizárva, hanem Makariosz apát." Alig jutott el ez a mondás az alexandriai Makariosz füléhez, izzó bűnbánattal a közeli mocsárba menekült. Ott talált rá az egyiptomi Makariosz, amikor már tetőtől talpig összecsípdesték a moszkitók. Alázattal fogadta névrokonától a hibázó testvérekkel szemben tanúsított keménysége miatt a korholást, és bocsánatot kért.[2]
Ugyancsak az ő nevéhez fűződik egy nevezetes szőlőfürt története, amely a lelki élet tanítói körében a lemondás és testvéri szeretet összetartozásának iskolapéldája lett: Makariosz egyszer kapott egy szép és ízletes szőlőfürtöt. Mivel tudta, hogy önmagát a kicsinységekben kell megfékeznie, és hogy nagyobb öröm adni, mint kapni – odaadta a szőlőt egy szomszédos cellában élő testvérnek. Ez mint jó tanítvány hasonlóképpen gondolkodva szintén elajándékozta. A szőlőfürt így bejárta az egész telepet, végül az egyik testvér bezörgetett vele Makarioszhoz. Ő hálaadásra hívta össze a testvéreket, hogy megköszönjék Istennek a közösség egységét.[2]
Makariosznak hosszú ideig kemény küzdelmet kellett vívnia azzal a gondolattal, hogy elhagyja a sivatagot, és Rómába utazzon. Úgy fojtotta el a vándorlás csaknem ellenállhatatlan ösztönét, hogy súlyos terhekkel megrakva vonult át a sivatagon az izzó hőségben.[2]
A Vogel Máté-féle 1866-os Szentek életéből való a következő történet:
Makariosz tanítványainak legtöbbször az önmegtagadást és az imádságot ajánlotta. Ő maga is – a nappali imádságon kívül – az éjszaka legnagyobb részét imádságban töltötte. Egyik tanítványa, Palladius, mivel szórakozottsága és kísértései miatt nem tudott jól imádkozni, már az imádkozás elhagyását latolgatta. Ezt megtudva, Makariosz így szólt hozzá: "Nem, hosszabbítsd meg inkább imádságodat, és mondd a gonosz léleknek, ki szórakozások és kísértetek által nem mást keres, mint imádságodnak megrövidítését, vagy teljes elhagyását: nem, ezt nem teszem, és ha már nem imádkozhatom nyugodtan, az imádságban mégis állhatatos akarok maradni, és így Krisztusnak kedvéért szobám falait szívesen őrizem."[3]
Idézet
XVIII. 1. Megismerkedtem az Alexandriából való Makariosszal. Az ő aszkétikus gyakorlata ez volt: Ha hallotta, hogy bárki bárhol valamit tett, lángoló buzgósággal megtette ugyanazt. Amikor pl. azt hallotta, hogy Tabennesziben a Szent Negyven napon át többen egyáltalán semmi tűznél főttet vagy sültet nem esznek, elhatározta, hogy ő hét éven át nem eszik semmi olyat, amit tűz érintett. És a nyers olajon kívül, ha éppen volt olaja, és vízbe áztatott főzelékeken kívül semmi mást nem ízlel...
3. Egy másik gyakorlata a következő volt: Elhatározta, hogy legyőzi az álmot. Maga mesélte el, hogy húsz napon át nem vonult fedél alá, hogy az álmot legyőzze, pedig napközben a forróságtól égett, éjjel pedig a hidegtől didergett. Így szólt: – Ha nem léptem volna ezután gyorsan fedél alá, és nem aludtam volna, akkor agyvelőm olyan lett volna, hogy aztán magamon kívül cselekedtem volna. Ami engem illet, legyőztem az álmot, de amire a természetnek szüksége van, abban engedtem.
– Palladius: Historia Lausiaca, PG 34,1053 (ford. Szunyogh X. Ferenc)[4]
Alább korabeli források találhatók magyar fordításban Szent Makariosz életéről:
Tyrannius Rufinus: Az egyiptomi szerzetesek története (ford. Pataki Elvira), Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2004, ISBN 963 9296 57 0, 124–128. o.
Források
Puskely Mária: Keresztény szerzetesség: Történelmi kalauz, II. kötet L–ZS. Budapest: Bencés Kiadó. 1996. ISBN 963 7819 62 2 615. o.
Szentek élete – Vogel Mátéután magyarítva, I. kötet, Malatin és Holmeyer Könyvnyomdászoknál, Kalocsa, 1866
