Afrika vasúti közlekedése nagyon elavult. A kontinensen 50 275 km vasútvonal[4] található, holott Afrika a világ területének 14%-a, és itt él a népesség 22%-a. Marokkóban, Algériában, Zimbabweben, Egyiptomban, Tunéziában és Dél-afrikai Köztársaságban van villamos vontatás is, de a többi országban szinte teljesen ismeretlen. A vasutak általában egyvágányúak és keskeny nyomtávúak. Egyes szakaszokon még gőzmozdonyok közlekednek. A hálózat ritka, nagy részét a korábbi gyarmatosító európai országok építették. Bissau-Guineában, Burundiban, Csádban, Egyenlítői-Guineában, Közép-afrikai Köztársaságban, Líbiában, Ruandában, São Tomé és Príncipeben, Szomáliában, Gambiában és a Zöld-foki Köztársaságban egyáltalán nincs vasútvonal. Sok ország vasútja csak helyi érdekeket szolgál, nemzetközi kapcsolat nélkül. A Dél-afrikai Köztársaságban ellenben európai színvonalú a vasúti szolgáltatás, itt található Afrika vasútjainak 36%-a.
A járatok ritkán, heti egy-két alkalommal közlekednek. A vasút részaránya a személy- és teherszállításban elenyésző.
További érdekesség, hogy sok országnak nincs nemzeti vasúttársasága. Ezeknek az országoknak a vasútja csupán egy célt szolgál, hogy az ország belsejében található bányákból az ércet a legközelebbi kikötőbe szállítsa. Ezeket a vonalakat a bányásztársaságok üzemeltetik, általában egyéb fuvarozás vagy személyszállítás nélkül.
Jelentős változást a tervezett Gibraltári alagút hozhat, mely az afrikai hálózatot összekötné az európai hálózattal.
Az egyik első afrikai vasúti projekt 1833-ra nyúlik vissza, amikor Muhammad Ali egyiptomi alkirály tanulmányokat készíttetett egy Kairóból Szuezbe vezető vasútvonalról. A projektet nem tudták finanszírozni. Csak 1851-ben egy új uralkodó, I. Abbász egyiptomi alkirály írt alá szerződést Robert Stephensonnal egy normál nyomtávú vasútvonal megépítésére. Az első, Alexandriától Kafr el Zaiyatig tartó szakaszt 1854-ben avatták fel, és 1856-ban fejezték be Kairóig. Ezzel az Egyiptomi Állami Vasút (ESR) lett Afrika legrégebbi vasúttársasága.
Abban az időben Franciaország is jelen volt Észak-Afrikában. Az algériai vasúthálózat kiépítése azonban nem tartozott a születő Második Birodalom prioritásai közé. Több projekt is meghiúsult. Csak 1860. július 11-én született egy rendelet, amely az Algír és Blida, az Oran és Saint-Denis-du-Sig, valamint a Constantine és a tenger közötti vonalak koncesszióba adását a Compagnie des chemins de fer algériensnek engedélyezte. Az Algír és Blida közötti szakasz, amelyet 1862. szeptember 8-án adtak át, Franciaország első tengerentúli vasútvonala volt. Ezt az első megnyitást követően a társaság nem tudta teljesíteni kötelezettségeit, és csődbe ment. Koncesszióit a nagyhatalmú PLM vállalat vette át, amely így megvetette a lábát Algériában.
Ugyancsak az 1860-as évek elején jelentek meg először a vasutak Dél-Afrikában. Az első három kilométeres vonalat Natalban, Durban és Point között adták át 1860 júniusában. Ezt 1867-ben meghosszabbították Umgeniig. Ugyancsak 1860-ban nyitotta meg a Fokvárosi Vasúti és Kikötő Társaság a Fokváros-Wellington vonalat (96 km), valamint egy 10 km-es mellékvonalat Fokváros és Wynberg között.
Mindezeket a vonalakat normál nyomtávval építették. Az 1860-as évek végén a kimberley-i gyémántbányászat rohama jelentős következményekkel járt, mivel a vasutakat most már több mint 1000 kilométeres távolságokra kellett meghosszabbítani. 1873. január 1-jén a fokvárosi kormány átvette a CTR&D co. irányítását, aminek elméletileg lehetővé kellett tennie a meghosszabbítások finanszírozását. A költségek alacsonyan tartása érdekében keskenyebb nyomtávot választottak. 1869-ben a Cape Copper Company 760 mm-es nyomtávú vonalat nyitott Okiep és Port Nolloth (Dél-Afrika) között. Ez a nyomtáv túl keskenynek tűnt a Cape mérnökeinek, akik a szabványos 1435 mm-es nyomtáv és a keskeny 760 mm-es nyomtáv közötti kompromisszumot választották. Így került használatba 1874 körül az 1067 mm-es nyomtáv, amelyet "angol metrikus nyomtávnak" vagy "fokvárosi nyomtávnak" is neveznek. Hamarosan ez lett a szabványos nyomtáv Afrika nagy részén.