A film az együttes alapítását, a japán társadalomra és könnyűzenére gyakorolt hatását, 1997-es feloszlását, 2007-es újraalakulását és nemzetközi piacon való megjelenését követi nyomon. Ugyancsak kitér Yoshiki gyerekkorára, barátságára az együttes énekesével, Toshival, apja öngyilkosságára, az együttes két tagjának halálára, mindezek Yoshikire gyakorolt hatására, valamint a zenész romló egészségi állapotára.
A dokumentumfilm filmzenei albuma 2017. március 7-én jelent meg a Legacy Recordings kiadásában, az együttes régebbi dalait tartalmazza, stúdiófelvételeket, valamint koncertfelvételeket korábbi turnéikról. Yoshiki egy új dalt is írt a filmhez, La Venus címmel.
A We Are X elnyerte a Sundance Filmfesztivál legjobb vágásért járó díját a dokumentumfilmek kategóriában, a South by Southwesten pedig közönségdíjat kapott „kiváló főcímtervezés” kategóriában. A kritikai vélemények megoszlóak, általánosságban a filmet dicsérik a történetvezetésért és a pozitív végkifejletért, ám kritizálják azért, mert túlságosan Yoshiki életére összpontosít, az együttes egészének története helyett.
Cselekmény
Az X Japan történetét az együttes dobosa, vezetője és fő dalszerzője, Yoshiki életén keresztül mutatja be a film, keretbe foglalva a 2014. október 11-i Madison Square Gardenben adott koncert segítségével.[3] A zenész életútját tragédiák sorozata kíséri; 10 éves volt, mikor édesapja öngyilkos lett; gyerekkori legjobb barátját, együttese énekesét, Toshit „agymosta” egy szekta, ami az együttes feloszlásához vezetett 1997-ben; gitárosuk, hide öt hónappal később meghalt, a hivatalos vizsgálatok szerint öngyilkos lett; korábbi basszusgitárosuk, Taiji pedig nem sokkal azután, hogy 2010-ben újra fellépett az együttessel, szintén öngyilkos lett.[4]
A film taglalja az együttes alapítását; Yoshiki és Toshi még középiskolásként hozták létre a zenekart, a két zenész azonban akkor már óvodás koruk óta a legjobb barátok voltak. A történet elmeséli, hogyan váltak népszerűvé, a visual kei mozgalom egyik alapítójává, és milyen sikereket értek el.[5] Ezt követően rátér a problémákra, Taiji menesztésére és Yoshiki számos egészségügyi problémájára, mint az extrém dobolása miatt kialakult nyaki sérve vagy az asztmája, ami miatt a koncertek szüneteiben rendszeresen oxigénpalackokkal lélegeztették. Szó esik arról, hogyan vált Toshi egy szekta áldozatává és hagyta el az együttest, és hogyan halt meg gitárosuk öt hónappal később.[6][7]
Az együttes feloszlását követően Yoshiki szólókarrierjét építette, klasszikus zenei szerzeményeket komponált, például Akihito japán császár számára, majd 2007-ben az X Japan újraalakult és a film elkezdi boncolgatni a nemzetközi piacra való betörésüket.[6][7]
A filmben több interjú is látható, az együttes jelenlegi tagjaival (Pata, Heath, Toshi és Sugizo), Yoshiki édesanyjával, az együttessel dolgozó személyzettel, valamint több, a szórakoztatóiparban dolgozó ismert emberrel.[6][7] Ilyen például Stan Lee, aki képregényt alkotott Yoshikivel a főszerepben Red Blood Dragon címmel;[8] megszólalnak Yoshiki külföldi barátai és zenésztársai, mint Gene Simmons, Wes Borland, Richard Fortus, Marilyn Manson és George Martin; valamint olyan japán és külföldi művészek, akikre nagy hatással volt az X Japan zenéje: például a Mucc, a Ladies Room, a Luna Sea, a Dir en grey és a Glay együttesek Japánból, vagy a tajvani Mayday.[4][6][7]
Háttér és forgatás
Az X Japan a Madison Square Gardenben 2014-ben. Ez a koncert szolgált a dokumentumfilm narratív kereteként.
Az együttes színpadi képe
Yoshiki (dobok), Toshi (vokál) és Sugizo (szólógitár)
A film címe abból a „We are...” (Mi vagyunk az...) kezdetű kiáltásból ered, melyet az együttes tagjai (főképp Toshi és Yoshiki) hallatnak a koncerteken, az X című daluk közben, és melyre a közönség azzal válaszol: „X!”, karjukat X alakban magasra emelve.[9]
Yoshikit az ügynöke, Marc Geiger győzte meg, hogy készítsenek dokumentumfilmet az X Japanról, majd megkeresték John Battsek producert, aki Stephen Kijaket ajánlotta nekik. Kijak korábban sosem hallott az együttesről, de miután rájuk keresett az interneten, meglátta a fényképeiket és megtudta, hogy az együttes szlogenje a „Psychedelic Violence Crime of Visual Shock” (A vizuális sokk pszichedelikus erőszak(os) bűntette), azonnal igent mondott. Nem tudott semmit a japán rockról, a japán társadalomról, de úgy vélte, ez előnyére vált a film készítésekor, mert így friss szemmel tudott tekinteni a feldolgozandó anyagra és a potenciális új nézők szemszögéből vizsgálódni.[10][11][12][13]
Bár Kijak maga tinikorában felhagyott a heavy metallal, az X Japan zenéjét nagyon vonzónak találta, meglepődött, hogy miért nem hallotta korábban. Az együttes néhány tagjához is közelebb került, mikor kiderült, hogy Yoshikivel és Toshival együtt mindhárman a KissLove Gun című albumát vásárolták meg először. Sugizóval sokat beszélgettek a brit újhullámos Japan együttesről és Mick Karnról, aki a gitáros jó barátja volt.[10]
A forgatást három napos előkészület után, gyorsan kellett megkezdeniük, az együttes Madison Square Gardenben tartott koncertjének előkészületeit kezdték el felvenni. Előtte Kijak Japánba utazott az X Japan két napos Yokohama Arena-beli koncertjére, melyet „bemelegítésnek” szántak az amerikai fellépés előtt: „Azt akarták, hogy lássam a bemelegítő fellépéseiket. A bemelegítésük a Madison Square Gardenre két, 18 000 fős arénakoncert volt, az összes pirotechnikai elemmel, meg minden. Mondom, „azt a mindenit!” Sose láttam ehhez foghatót. A koncert, az együttes... Ezek a nagyon vékony japán zenészek. Például a basszusgitárosuk szinte olyan mint egy madár; mindannyian úgy néztek ki, mintha a Marsról pottyantak volna le. Ilyen őrült földöntúli látvány volt.”[3][11]
A filmhez felhasználták Yoshiki magánarchívumát, a zenész életét ugyanis nagy mennyiségű videófelvétel örökíti meg, melyeket két raktárban őriznek Tokióban és Los Angelesben. Édesanyja kérésére minden mozdulatát videóra vették, mert az asszony meg volt győződve róla, hogy a fia nem fog sokáig élni. Az együttes szinte minden koncertjét rögzítették, gyakran 30 kameraállásból. A teljes archívum Kijak rendelkezésére állt, aki maga válogatta ki a filmhez felhasznált, ritka felvételeket. Az egyik ilyen, amikor David Lynch videóklipet rendez a tengerparton meztelenül ácsorgó Yoshikival. A stáb szabad kezet kapott, Yoshiki nem avatkozott bele a film készítésének menetébe vagy tartalmába, csak annyit kért, hogy legyen pozitív végkicsengése, mert amúgy a történetük túl tragikus lenne, ő pedig azt szerette volna, ha a film segítséget nyújt másoknak.[10][12][14][15]
Kijak úgy nyilatkozott, eszébe jutott Lnych hasonmás-használata, és az interjú, melyben Yoshiki elmondja, hogy két személyisége van, a nyilvános énje és a mögötte lévő, az élete tragédiái által megsebzett ember. Kijak erre építette fel a filmet, mert úgy érezte, mélyebb tartalmat szeretne közvetíteni és nem egy átlagos rockumentaryt készíteni.[16] A legnehezebb a vágás folyamata volt, több mint 40 hétig tartott. Két vágóval dolgoztak, egy japán és egy amerikai szakemberrel, hogy mindkét nézőpont érvényesülhessen.[10][11][13]
Kijak korábban olyan dokumentumfilmeket forgatott, mint a Stones in Exile és a Backstreet Boys: Show ’Em What You’re Made Of, és úgy nyilatkozott, „lehet, hogy fel kell hagynom a zenei dokumentumfilmekkel ez után. Annyira szürreális történet, nem tudom, mi másba foghatnék még.”[17]
Főcímtervezés
A dokumentumfilm díjnyertes főcímének egy részlete: az úszkáló festékdarabok és a csapvízzel készített vízesés
A film South by Southwesten „kiváló főcímtervezés” kategóriában díjazott főcímét a Blue Spill stúdió tervezői, Allison és Anthony Brownmoore készítették. Kijak kívánsága az volt, hogy a nézőknek „le kell esniük a székről” a főcím láttán. Anthony szerint nagy kihívás volt számukra a projekt, mert „nagy hatással volt rám [az együttes] kinézete, de ez ijesztő is lehet. Megpróbálni alkotni valamit, kreatívnak lenni valamivel, ami már amúgy is annyira őrült és kreatív.” Hónapokon át dolgoztak a főcímen, melyet a Jade című dalhoz igazítottak, méghozzá úgy, hogy a képek Yoshiki dobritmusára pulzálnak. A hátterek készítésénél az együttes szlogenjét („Psychedelic Violence Crime of Visual Shock” [A vizuális sokk pszichedelikus erőszak(os) bűntette]) vették figyelembe és a tagok régi fényképeit használták fel, melyekhez lüktető, másvilági, mozgó háttereket készítettek, például foszforeszkáló festékdarabok mozgását filmezték le víztartályban GoPro kamerával. A jelenet, melyben Toshi egy vízesés tetején áll, a saját konyhájuk mosogatójában készült csapvíz segítségével, a vízből felbukkanást pedig Görögországban forgatták le. Az effektekhez az Adobe After Effects és Smoke szoftvereket használták.[18]
Bemutatók és megjelenések
Yoshiki a We Are X San Franciscó-i bemutatóját követő beszélgetésen zongorázikYoshiki a film bécsi bemutatója után
A We Are X premierjére a Prospector Square Theaterben került sor a Utah állambeli Park Cityben, a Sundance Filmfesztivál keretén belül, 2016. január 23-án. Yoshiki és a film készítői megjelentek a vörös szőnyegen, majd a vetítés után panelbeszélgetést tartottak. Azon a héten a városban többször is tartottak vetítéseket.[19] A filmet a 2016-os South by Southwest fesztiválon is bemutatták.[20]
A nemzetközi bemutatót 2016. március 12-re, a londoniWembley Arenába tervezték, ahol az együttes az „X Day” keretében lépett volna fel.[21] 2016. január 15-én azonban Patát Tokióban kórházba kellett szállítani egy életét veszélyeztető vérrög miatt. A gitáros betegsége miatt a londoni koncertet elhalasztották,[22] és végül egy évvel később tartották meg.[23] A brit premierre így 2017. február 28-án került sor a londoni Picturehouse Cinemas-ban, majd március 2-től országszerte vetítették.[24] Emellett a március 4-én pótolt Wembley-beli koncerten is levetítették.[25]
A dokumentumfilm forgalmazója az Egyesült Államokban a Drafthouse Films volt.[26] Az amerikai mozipremier 2016. október 21-én volt a Los Angeles-i Nuart Theatre-ben. Yoshiki és Kijak is részt vett a vetítésen, majd az azt követő panelbeszélgetésen.[27][28] Az amerikai házimozi-megjelenés jogát a Magnolia Home Entertainment vásárolta meg,[29] akik Blu-rayen, DVD-én és digitális HD formátumban forgalmazzák a filmet.[30] Az Egyesült Királyságban a Manga Entertainment jelentette meg a filmet DVD-n és Steelbook Blu-rayen, melynek borítótervét Becky Cloonan képregényrajzoló készítette.[31] A kiadvány extrái között szerepelnek kihagyott jelenetek, interjú Jamagucsi Júkóval, aki Yoshikiról mintázott Hello Kitty-figurát Yoshikitty néven; megtekinthető Yoshiki látogatása a Hello Kitty Conon és a New Economy Summiton, a stáb elkísérte Yoshikit szülővárosába is. Ezen kívül exkluzív interjúk is szerepelnek a lemezen az együttes jelenlegi tagjaival; interjúk Yoshikivel a dokumentumfilmről, valamint a Kurenai és a Forever Love koncertfelvételei is láthatóak, a The Last Live koncertből. Mindezeken túl a Born to Be Free című dalhoz készített, rajongókról szóló videóklip is felkerült a kiadványra.[32][33]
A dokumentumfilm filmzenei albuma 2017. március 7-én jelent meg a Legacy Recordings kiadásában, az együttes régebbi dalait tartalmazza, stúdiófelvételeket, valamint koncertfelvételeket korábbi turnéikról, mint a The Last Live, az X Japan Returns és a Dahlia Tour Final. Yoshiki egy új dalt is írt a filmhez, La Venus címmel. Az albumon ezen kívül a Without You című dal akusztikus változata is hallható, kizárólag ezen a lemezen.[37] Az album 4. helyezett volt az Oricon slágerlistáján,[38] vezette a brit rock- és metalalbumok és kislemezek listáját, valamint 27. volt a brit albumlistán. Ez volt az együttes első brit slágerlista-szereplése.[39][40]
Fogadtatás
Stephen Kijak és Yoshiki a film San Franciscó-i panelbeszélgetésén.
A We Are X pozitív, illetve vegyes kritikákat kapott. A Rotten Tomatoes 22 kritika alapján 82%-osra ítélte a filmet,[41] a Metacritic pedig 100 pontból 64-et adott neki 10 kritika alapján.[42]
A premier előtt a Rolling Stone magazin a Sundance fesztivál 25 legjobban várt filmje közé sorolta.[43] A Dazed Digital a premier előtt azt írta, ezt a dokumentumfilmet mindenképp meg kell tekinteni.[44] A Yahoo! Music 2016 legjobb zenei dokumentumfilmjei között a negyedik helyre sorolta.[45]
A filmet benevezték a Sundance Filmfesztivál nemzetközi dokumentumfilmek versenyébe, ahol a legjobb vágásért járó különdíjat vihette el.[46] A South by Southwest fesztiválon közönségdíjat kapott „kiváló főcímtervezés” kategóriában.[47]
Az Egyesült Királyságbeli megjelenését követően a film 2. lett a zenei videók listáján,[52] a Steelbook Blu-ray pedig az 50. helyen debütált a Blu-ray eladási listán a megjelenés hetében.[53]
Paula Mejia a Newsweektől azt írta, a film „rákényszerít, hogy olyan nehéz kérdésekkel nézzünk szembe, mint az élet célja, a fájdalom szerepe a művészetekben, és miképp lesz a zene egyfajta megváltó erő, legalább annyira a rajongók számára, mint a zenészek számára, akik ezeket a dalokat életre keltik.” Mejia szerint ez az egyik legfelemelőbb film, amit a Sundance-en valaha látott.[54] Ian Wolf az On The Boxtól úgy vélte, a film „összehozza a zenét és a zenészek, különösképp Yoshiki színpadi és színpadon kívüli személyiségét, hogy elmeséljen egy nagyszerű történetet. Ez egy olyan történet, amelyet érdemes elmesélni, főképp mert az X Japan kiérdemelte a jogot, hogy meghallgassák.”[7] Francis Rizzo III a DVD Talktól azt írta: „a film gyorsan pergő 95 perce alatt nem érződik, hogy az energia lankadna. Ha egy alkotás képes fenntartani a közönség érdeklődését egy dokumentumtörténet iránt egy olyan együttesről, akiknek a dalai teljesen idegenek, akkor az azt jelzi, hogy ez egy jól megcsinált film.”[32]
Ugyanakkor a The Hollywood Reporter szerint a film ugyan beszél az együttes két tagjának haláláról és a társalapító „agymosásáról”, több időt szentel annak, hogy sajtókonferenciákra és előkészületekre kísérgeti a dobost a Madison Square Garden koncertjük előtt.[6] Az Exclaim! kritikusa, Josiah Hughes hasonló megjegyzésekkel élt, és felfigyelt az angol felirat elgépeléseire is. Mégis 10 pontból 8-at adott a filmnek, mert szerinte ezek pusztán apró panaszok egy egyébiránt „kiemelkedő rockdokumentumfilmre”.[5] A The Guardian öt csillagból hármat adott a filmnek, melyről úgy vélte, „az X Japan szoft-metal együttes nézhető és érdekes – bár kissé bálványozó – tanulmánya”.[55] Joe Dziemianowicz New York Daily Newstól öt csillagból hármat osztott ki a filmnek, szerinte „egészen elmegy az élmény, bár nem túl egyedi”, valamint „akár X-rajongóvá tesz valakit ez a film, akár nem, Yoshikit nehéz figyelmen kívül hagyni.”[56] Tom Huddlestone, a Time Out London újságírója ugyancsak három csillagot adott neki, úgy vélte, bár a film „jó pár elképesztő anekdotát bemutat [...] Kijak hajlandó megengedni az együttes önmitologizálásának elburjánzását, és ez egy idő után fárasztó tud lenni.” Saját magánvéleménye szerint pedig az X Japan „szörnyű”.[57] A The Village Voice újságírója, Simon Abrams szerint a We Are X „dühítően ködös” felvezetője az együttes történetének, „Az, hogy Stephen Kijak rendező frusztráltan igyekszik belelátni Yoshiki fejébe, vajmi kevés időt hagy a nézőknek, hogy megtudják, milyen is az X Japan zenéje egyáltalán.”[58]
Ez a szócikk részben vagy egészben a We Are X című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
.svg){kind=small}
.jpg)
.jpg)
.jpg)
_10-25-2016_-15_(30312941970).jpg)
_10-25-2016_-24_(30495748372).jpg)
