A The Curebrit zenekar, az alternatív rock/gothic rock egyik legjelentősebb formációja. 1976-os megalakulása óta a felállás többször változott, az egyetlen állandó tag Robert Smith, a zenekar jellegzetes hangú, tupírozott hajú énekese, gitárosa és dalszerzője. Az együttes zenéjét olyan albumok fémjelzik, mint a Pornography, a Kiss Me Kiss Me Kiss Me és a Disintegration, legismertebb dalai a Boys Don't Cry, a Close to Me, a Lovesong, a Lullaby, és a Friday I'm In Love.
A zenekar az angliaiCrawley-ban alakult 1976-ban, Easy Cure néven. Az együttes alapító tagjai Robert Smith (ének, gitár), Michael Dempsey (basszusgitár), Lol Tolhurst (dobok) és Porl Thompson (gitár) voltak.[1] A megalakulást követően hamarosan már saját dalokat írtak és 1977 áprilisától koncerteket is adtak.[2]1978-ban kilépett a zenekarból Porl Tompson és ezzel egyidőben a trió The Cure-ra egyszerűsítette a nevét.[1]
Első kislemezük 1978-ban jelent meg Killing An Arab címmel a Small Wonder Records-nál. A lemez rasszistának tűnő címe miatt (Megölni egy arabot) kisebb botrányt kavart, pedig a téma valójában a dal ihletforrásából, a francia egzisztencialista író, Albert Camus regényéből, a Közönyből származik.
Az együttes számos kiadónak elküldte demófelvételeit, közülük Chris Parry figyelt fel a zenekarra, akivel szerződést írtak alá az újonnan alapított Fiction Recordshoz, amelyhez az együttes hű maradt egészen 2001-ig. A zenekar hivatalos honlapján első lemezükként a Fiction Records által 1979. február 6-án megjelent "Killing An Arab" szerepel.[3]
A zenekar bemutatkozó albuma 1979. május 8-án jelent meg az Egyesült KirályságbanThree Imaginary Boys címmel. Ezt követte első lemezük az Amerikai Egyesült ÁllamokbanBoys Dont't Cry címmel. A két lemez számos dalban és azok sorrendjében is különbözik.[4]
A Seventeen Seconds című, 1980-ban kiadott második nagylemezükön, található A Forest című dallal érték el első nagyobb sikerüket, amikor a dal a brit slágerlista 31. helyét érte el. A lemez erősen elütött az előző produkciótól, mivel ezt már az együttes későbbi munkáin eluralkodó sötét, melankolikus hangnem jellemezte. Ezt követte a Faith című lemez, majd 1982-ben a Pornography, amelyet mind a kritika, mind a rajongók a csapat legsötétebb albumának tekintenek. Az alkotást a disszonáns hanghatások, a végsőkig redukált, repetitív dobritmusok és a fájdalom, vergődés képeit megjelenítő szövegek határozzák meg. A lemezt indító, hangulatában az őskáoszt vagy az apokalipszist idéző One Hundred Years azóta is a koncertek gyakran játszott dala.
A borús hangulatú Pornography után könnyedebb hangvételű dalok készültek. 1982 novemberében jelent meg a Let's Go to Bed kislemez, melynek videóklipjét Tim Pope rendezte, akinek ez volt első együttműködése a The Cure-ral.[5] A zenekar és a rendező jó kapcsolatát mutatja, hogy a következő években számos dalnak, köztük nem egy slágernek, Pope készítette a videóklipjét (Close to Me, Inbetween Days, The Caterpillar, Why Can't I Be You, Lullaby, Friday I'm in Love, High).[6] Az 1983-ban megjelent The Walk és a The Love Cats[7] kislemezekből és azok b-oldalas dalaiból állt össze 1983 decemberére a Japanese Whispers című lemez.
Az 1984-es The Top című lemezen ugyan találhatók az előző sötét korszakot idéző, kiábrándultságot és reménytelenséget árasztó dalok (The Wailing Wall, The Top), ugyanakkor elmozdulás is érezhető a korábbi hangzásvilágtól. A The Caterpillar című dalra dallamosság és játékosság jellemző. Hasonló hangulat érezhető az 1985-ben kiadott The Head on the Door című albumon is, amely az együttes egyik legnagyobb slágerét, a Close to Me című dalt is tartalmazza.
1987-ben jelent meg a Kiss Me Kiss Me Kiss Me című dupla album, rajta Why Can't I be You? és a Just Like Heaven című slágerekkel. Két évvel később, 1989. május 1-én adták ki a Disintegration című albumot,[3] amely a csapat máig legismertebb és legnépszerűbb alkotása, és amely visszatérést jelentett a korábbi sötét korszakhoz.
1992-ben jelent meg a Wish című album, amely első helyezést ért el az Egyesült Királyságban és második lett az Egyesült Államok slágerlistáin. A High és a Friday I'm in Love című dalok az albumról felkerültek a nemzetközi slágerlistákra is.[8]
A Wish-t követően rendre négyévente jelennek meg a zenekar következő stúdióalbumai. 1996-ban jelent meg a színes zenei világú Wild Mood Swings, amelyet 2000-ben újabb melankolikusabb album, a Bloodflowers követett, majd 2004-ben került piacra a The Cure című album.
2008-ban különleges módon jelent meg a zenekar soron következő, tizenharmadik nagylemeze. Az album megjelenését megelőzően minden hónapban kiadtak egy-egy kislemezt: The Only One (május), Freakshow (június), Sleep When I'm Dead (július), The Perfect Boy (augusztus), valamint a Hypnagogic States című EP-t (szeptember). Egyedülálló módon – szintén az album piacra kerülése előtt – a zenekar az új album összes dalát előadta egy élő koncert keretében Rómában.[1][9] A 4:13 Dream című album 2008. október 27-én jelent meg.[3]
A 2016-os turné észak-amerikai koncertsorozatának első állomásán 2016. május 10-én New Orleans-ban két új dalt, a Step into the Light és az It Can Never Be the Same címűt, először adták elő, ám ezek azóta sem jelentek meg lemezen.[10] A zenekar 2016-os európai koncertkörútján a 17 ország egyik állomásaként a Papp László Budapest Sportarénában lépett fel 2016. október 27-én.
2022-ben újabb európai túrnéjuk során a zenekar öt új számot mutatott be, melyeket aztán szinte minden állomáson játszottak akkor, illetve egy évvel később Észak-Amerikában is. Ezek az új szerzemények hangzásba nagyon hasonlítottak a Disintegration komor és szívfájdító dallamaihoz. Smith és a zenekar az elmúlt tizennégy év minden fájdalmát belerakták munkáikba, és egy új album érkeztét is belengették.[11][12]
A The Cure Magyarországon
A zenekar öt alkalommal lépett fel a magyar közönség előtt.
.svg){kind=small}
