1887–1891 közt a budapesti tudományegyetem hallgatója. 1895-ben doktori fokozatot szerzett. Berlinben és Párizsban képezte tovább magát. Kezdetben Eötvös Loránd tanársegédjeként működött, majd miután 1901-ben magántanári képesítést szerzett, 1903-tól a
kolozsvári tudományegyetem fizikatanára lett. Az Országos Tanárvizsgáló Bizottság alelnöke volt.
Kétszer volt a matematikai és természettudományi kar dékánja (1909–1910 és 1914–1915), egyszer pedig, 1915–1916-ban az egyetem rektora. 1917-ben átment a budapesti műegyetemre, majd 1921-től Eötvös Loránd utódaként a tudományegyetemen lett a kísérleti fizika tanára.
1908-tól az MTA levelező, majd 1920-tól rendes tagja. 1935-től az MTA Matematikai és Természettudományi Osztályának elnöke és az Eötvös Loránd Matematikai és Fizikai Társulat alelnöke.
Nagy tanáregyéniség volt, számos kiemelkedő fizikust és matematikust indított el a kutatói pályán.
Hosszú betegség után hunyt el 1940-ben 71. életévében.[1] 1940. január 13-án temették el a Fiumei úti sírkertben.[2]
Munkássága
Kezdetben potenciálelmélettel foglalkozott, később mágnesességgel, majd a folyadékok és gázok dielektromos állandójának vizsgálatával, végül kapillaritási vizsgálatokat folytatott.
Könyvei
Általános kísérleti természettan, Kolozsvár, 1906 (sokszorosított jegyzet).
.svg){kind=small}
