Sir Roy Strong CH (Winchmore Hill, Middlesex, 1935. augusztus 23. -) brit művészettörténész.
Élete
Származása
George Edward Clement Strong kereskedelmi ügynök és felesége, Mabel Ada Smart harmadik fia. Strong „lúzernek” és intellektuális érdeklődési körök nélküli alkoholistának írja le apját,[3] aki zaklatta feleségét, és nem törődött a gyermekeikkel.[4] A család egy 1928-ban megszerzett birtokon élt az enfieldi Winchmore Hillen, ahol apja díszkertet telepítetett, amelyet a második világháborúban a "Dig for Victory" kampány során át kellett adniuk a zöldségágyások számára, hogy élelmet termeljenek rajtuk.[5] Strong hamarosan megszakította kapcsolatát szüleivel.
Tanulmányai
A londoni egyetem Queen Mary College-ban történelmet tanult, majd a Warburg Institute-ban szerzett PhD-fokozatot. Disszertációja Frances Yates vezetésével I. Erzsébet angol királynő udvara életéről készült. Portréival is foglalkozott.
Karrierje
1959-ben a Nemzeti Arcképtár kurátora (segédgondnok), 1967 és 1973 között pedig igazgatója volt. Ott rendezett kiállításokat az 1960-as és 1970-es évek kultúrájáról, például 1968-ban Cecil Beaton fotósról, amelyek nagy sikert arattak, és felfrissítették a múzeum poros arculatát.
1973-ban a Victoria & Albert Museum akkori legfiatalabb igazgatója lett, és 1987-ig töltötte be ezt a pozíciót. Itt is folytatta innovatív koncepcióját, a mindennapi kultúra bemutatását, kiállításokat rendezett a divatról, a kertművészetről, a templomok jövőjéről és a vidéki házak lerombolásáról.
Az 1970-es és 1980-as években volt egy rovata a Financial Timesban. 2008-ban a Channel 4 műsorvezetője volt egy hatrészes tévésorozatban mint egy intézet kitalált igazgatója, amelyben kilenc önkéntese követi a 19. századi és 20. század eleji táplálkozási előírásokat.
Magánélete
Strong feleségül vette a nála hat évvel idősebb Julia Trevelyan Oman díszlettervezőt (1930–2003), Charles Oman művészettörténész lányát (1901–1982) Charles Oman történész unokáját (1860–1946). Házasságuk gyermektelen volt.
Az 1970-es évek eleji sztrájkhullám idején Strong visszavonult 1969-ben vásárolt brixtoni otthonából vidékre, hogy elkerülje a londoni zavargások és élelmiszerhiány miatti bizonytalanságot.[6] Nem engedhette meg magának a klasszikus cotswoldi vidéki birtokot, amely apósa tulajdonában volt, végül egy családi házat vett a herefordshire-i Much Birchben, ami egy Jane Austen-regényből származó paplakra emlékeztette.[7]
A "The Laskett" ház körül feleségével egy körülbelül 1,6 hektáros formális kertet alakítottak ki, amely számos életrajzi elemet tartalmaz. Többek között ott volt a Victoria and Albert Museum-templom is, amelynek központi eleme Strong portréja volt Viktória királynő és férje, Albert hercegről. 2004-ben gazdagon illusztrált könyvet adott ki erről a kertről.[8] A kert nyitott volt a fizető látogatói csoportok előtt, és volt benne ajándékbolt is. Julia Ormond halála után Strong nagymértékben leegyszerűsítette az ültetést, mondván, hogy a nők „csak jobbak a részletekben”.[9] Az elvadult kertet a csalódott látogatók többször is kritizálták, és egy nagyobb akció során vissza kellett metszeni és megtisztítani, több nagyobb fát is kivágtak. Ez egy fotókötet témája is lett.[10] 2018-ban a fás kertben ("Christmas Orchard") egy fehér kilátót èpíttetett, majd egy barlangot és egy tavat. A kertet két kertész, Shaun Cadman és Philip Teague tartja karban [11]
Strong 2014-ben megkísérelte átadni a kertet a National Trustnak, de az elutasította, mivel a kert nem felelt meg a minőségi kritériumoknak. A felháborodott Strong eleinte azt tervezte, hogy elpusztítja a kertjét.[12] 2020-ban azonban átadta a házat és a kertet a Perennial jótékonysági szervezetnek,[13] és beköltözött egy házba Ledburyben, ahol egy kis formális kertet kíván létrehozni.[9]
Stílusa
A Laskett neoklasszikus olasz stílusban készült, számos egymást keresztező nézőponttal, amelyek többsége emlékművel vagy szoborral végződik. Pénzhiány miatt ezek többnyire olcsó anyagokból készültek, ezért hasonlítanak a színpadi díszletre. Az aranylevelet azonban nem kímélték. A kertet nagyon kis helyre tervezték, és magas sövények uralják, amelyek közül néhány klausztrofóbiásnak tűnik. Élethosszig tartó szenvedélyét a topiárium iránt is kiélte. Strong maga jellemezte így a kertet; „gátlástalanul nosztalgikus, romantikus” és önéletrajzi. A komplexumot professzionális kerttervezők „túl sok mindenből” (Emma Bond: thinkinGardens, „túl sok mindenből”) és „hivalkodóságnak” (Anne Wareham: House & Garden, németül: "Prahlerei") jellemezték, mások mulatságosan különcnek látták. A profi kertészvilág nagyrészt figyelmen kívül hagyta őt.
Könyveiben is egy pszeudo-klasszikus stílust terjeszt, amelyet igyekszik kisebb ingatlanokhoz igazítani. A javasolt telepítés rendkívül hagyományos, a láda- és tiszafasövények a domináns design elem.
Művei
I. Erzsébet királynő portréi, Clarendon Press, 1963
Az angol ikon, Paul Mellon Alapítvány. London, 1969
Tudor és Jacobean Portraits in the National, Portrait Gallery, 2 vols., HMSO, London, 1969
Nicholas Hilliard, London: Michael Joseph Ltd., 1975
A Renaissance Garden Angliában, London, 1979
A Tudor Court művészei: A portréminiatűr újrafelfedezése 1520–1620, kiállítási katalógus V & A, London, 1983
Kis kertek létrehozása, London: Conran Octopus, 1986
A Small Garden Designer's Handbook, London: Conran Octopus, 1987
Henry Prince of Wales és Anglia elveszett reneszánsza, Temze és Hudson, London, 1986
Mireille Galinouval,: London's Pride: Glorious History of the Capital's Gardens. Anaya Kiadó, 1990
Lost Treasures of Britain: Five Centuries of Creation and Destruction, London, Viking, 1990
A Tudor és Stuart Monarchia: festészet, festészet, ikonográfia, 1. kötet, The Boydell Press, 1990
Királyi kertek. London, BBC Books, 1992
Sikeres kis kertek. Conran Octopus, 1994
William Larkin: A ragyogás ikonjai Franco Maria Ricci, 1995
Vidéki élet, 1897-1997: The English Arcadia, 1996
A Tudor és Stuart Monarchia: festészet, festészet, ikonográfia, 2. kötet, Elizabethan, The Boydell Press, 1996
Roy Strong Diaries 1967-1987, Weidenfeld & Nicolson, 1997
A Tudor és Stuart Monarchia: festészet, ikonográfia, 3. kötet, Jacobean és Caroline, The Boydell Press, 1997
The Story of Britain: A People's History, 1998
Roy Strong Diaries: 1967–87. Főnix, 1998
Erzsébet kultusza: Erzsébet-kori portré és látványosság, 1999
The Spirit of Britain: A Narrative History of the Arts, 1999
The Artist & the Garden, Yale University Press (Paul Mellon Center for Studies), 2000
Kertek a korokon át, 2000
Lakoma: A nagy evés története, 2003
Gloriana: I. Erzsébet királynő portréi, 2003
The Arts in Britain: A History, 2004
Roy Strong. The Laskett: The Story of a Garden. Bantam (2003. január 20.). ISBN 0-593-05070-3
Terence Pepperrel: Beaton Portraits, 2004
Koronázás: A királyság és a brit monarchia története, 2005
Szenvedélyek múltban és jelenben, 2005
John Evelyn naplója, 2006
Egy kis története az angol vidéki egyházról, 2008-as évfolyam
Anglia víziói: Avagy miért álmodunk még mindig egy helyről az országban. Miles Kelly, 2012
Roy Strong: Önarckép fiatal férfiként. Bodleian Könyvtár, 2013
Művei
Lakoma. A dúsan terített asztal története; ford. Árokszállásy Zoltán; Magyar Narancs–Athenaeum, Budapest, 2006
További információk
Roy Strong (angol nyelven). Archive Collections. Paul Mellon Centre
Ez a szócikk részben vagy egészben a Roy Strong című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
