A P–59 Airacomet volt az Egyesült Államok első sugárhajtásúvadászrepülőgépe. A gépet a Bell Aircraft Corporation fejlesztette ki és gyártotta a második világháború alatt. Az Egyesült Államok hadserege nem volt elégedett a gép teljesítményével, és felmondta a szerződést, amikor a megrendelt mennyiség kevesebb mint a fele kikerült a gyártószalagról. Ámbár a P–59 nem került ki csapatszolgálatra, kikövezte az utat az amerikai sugárhajtású repülőgépek újabb generációja előtt. Ez volt az első sugárhajtású vadászrepülőgép, melynél a motorok és a levegő beömlő nyílások a törzs integráns részét képezték.
Tervezés és fejlesztés
Henry H. Arnold az amerikai légierő tábornoka 1941. áprilisában a Gloster E.28/39 repülőgép bemutatóján szerzett tudomást arról, hogy Nagy-Britannia sugárhajtású repülőgépek fejlesztési programjával rendelkezik. A programot már az előző évben megemlítették részletezés nélkül a Tizzard-misszió keretein belül, mely a hadiipari tudományos technikai fejlesztésekkel kapcsolatos információcserére alakított angol delegáció volt az Egyesült Államokban. Arnold megkérte az angoloktól a repülőgép Power Jets W.1 típusú hajtóművének a tervdokumentációját és meg is kapta. Szeptember 4-én a hajtómű amerikai verziójának gyártására ajánlatot tett a General Electric vállalatnak. Következő nap Lawrence Dale Bell-lel, a Bell Aircraft Corporation fejével találkozott és megbízta egy olyan vadászrepülőgép fejlesztésével, melybe a hajtóművet építenék be. Bell beleegyezett és három prototípus építését kezdte meg. Dezinformációs céllal az USAAF P–59A kódnevet adta a programnak, azt sugallva, hogy ez a korábban törölt, teljesen más Bell XP–59 vadászrepülőgép program továbbfejlesztése. A tervezési munkák 1942. január 9-én fejeződtek be és megkezdődött a gyártás. Márciusban jóval a prototípus elkészülte előtt további 13 YP–59A sorozatgyártás előtti gépet adtak hozzá a szerződéshez.
Bell XP–59 szélcsatorna modell. Az eredeti tolókégcsavaros terv.
1942. szeptember 12-én érkezett meg az első XP–59A a hadsereg kaliforniai Muroc repülőterére, (jelenleg Edwards légitámaszpont) gyakorlás és tesztelés céljából.[1] Mialatt a földi gurulópróbák folytak, a repülőgépre egy ál-légcsavart szereltek megtévesztés céljából.[2] A repülőgépet először október 1-jén emelte magasba Laurence Craigie ezredes egy nagysebességű gurulópróba során.[1] A következő hónapokban a három XP–59A sok próbarepülést teljesített, melyek folyamán egész sor hibára derült fény: a motorok lassan reagáltak a teljesítmény változtatásra, megbízhatatlanul működtek (ez általános volt az összes korai sugárhajtóműnél), nem volt kielégítő a keresztirányú stabilitás[3] és a gépek teljesítménye messze volt az elvárásoktól. Chuck Yeager is repült a gépekkel, elégedetlen volt a sebességgel, viszont lenyűgözte a repülés simasága. Mindezek ellenére, mielőtt az YP–59 gépeket leszállították volna, az USAAF 80 darab P–59A Airacomet típusjelzésű sorozatgyártású gépet rendelt.
Próbasorozat
P–59A (szériaszáma 44-22609, az első sorozatban gyártott A modell) és P–63 (szériaszáma 42-69417) repülés közben.
A 13 operatív tesztre szánt YP–59A sokkal erősebb hajtóművel rendelkezett mint elődje, ennek ellenére a teljesítmény-javulás elhanyagolható volt: legnagyobb sebessége csak mintegy nyolc km/h-val lett nagyobb. A harmadik legyártott YP–59A gépet (szériaszáma 42-22611) az angol Királyi légierőnek szállították le cserébe az első sorozatgyártású Gloster Meteor I vadászgépért.[4] A brit pilóták az általuk már repült sugárhajtású gépekhez képest nagyon kedvezőtlennek ítélték meg. (Ugyancsak alulmaradt az összehasonlításban a légcsavaros P–51 Mustangal szemben is). Két YP–59A-t a haditengerészet is kapott, itt azonban rövidesen úgy értékelték, hogy az YF2L–1 új kódnéven regisztrált vadászgép tökéletesen alkalmatlan repülőgép-hordozó szolgálatra. A Bell összesen 50 sorozatgyártású Airacometet készített el, 20 P–59A-t és 30 P–59B-t. Mindkét típus fegyverzete egy 37 mm-es gépágyú 44 lőszerrel és három 12,7 mm kaliberű géppuska egyenként 200 lőszerrel volt. A P–59B gépeket a 412. vadászrepülő ezred kapta, hogy az Army Air Force pilótái ismerkedjenek a sugárhajtású gépek vezetésével és teljesítményével.[5] Bár a P–59 nem volt nagyon sikeres, a típus lehetőséget adott arra, hogy az USAAF kipróbálja a sugárhajtású gépek kezelését és kiszolgálását és felkészüljön a hamarosan megjelenő sokkal fejlettebb típusok fogadására.[6]
Ez a szócikk részben vagy egészben a Bell P-59 Airacomet című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
"Airacomet......a jet pioneer by Bell". Air International, March 1980, Vol 18 No 3. Bromley, UK:Fine Scroll. ISSN 0306-5634. pp. —139.132
Andrade, John M. U.S. Military Aircraft Designations and Serials since 1909. Earl Shilton, Leicester, UK; Midland Counties Publications, 1979. ISBN 0-904597-21-0.
Carpenter, David M. Flame Powered: The Bell XP-59A Airacomet and the General Electric I-A Engine. Boston: Jet Pioneers of America, 1992. ISBN 0-9633387-0-6.
Donald, David (editor). American Warplanes of World War II. London:Aerospace Publishing, 1995. ISBN 1-874023-72-7.
Green, William. War Planes of the Second World War, Volume Four: Fighters. London: MacDonald & Co. (Publishers) Ltd., 1961 (Sixth impression 1969). ISBN 0-356-01448-7.
Green, William and Gordon Swanborough. WW2 Aircraft Fact Files: US Army Air Force Fighters, Part 2. London: Macdonald and Jane's Publishers Ltd., 1978. ISBN 0-354-01072-7.
United States Air Force Museum booklet. Dayton, Ohio: Air Force Museum Foundation, Wright-Patterson AFB, Ohio, 1975.
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
