M–100

M–100
Az M–100 rakéta rajza
Funkció	meteorológiai rakéta
Gyártó	Izsevszki Gépgyár, Sztankomas
Tervező	Izsevszki Gépgyár tervezőirodája
Fő üzemeltetők	Szovjet Meteorológiai és Vízügyi Szolgálat
Szolgálatba állítás	1964
Irányítás	nem irányított
Méret- és tömegadatok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Hossz	8,24 m
Törzsátmérő	0,25 m
Indulótömeg	475 kg
Hasznos teher tömege	15 kg
Repülési jellemzők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Legnagyobb repülési magasság	90–100 km
Fokozatok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Fokozatok száma	2
A Wikimédia Commons tartalmaz M–100 témájú médiaállományokat.

Az M–100 a Szovjetunióban az 1960-as évek elején kifejlesztett 100 km hatómagasságú, szilárd hajtóanyagú meteorológiai rakéta. Az 1970-es évek közepéig az Izsevszki Gépgyár, majd később a cseljabinszki Sztankomas szerszámgépgyár gyártotta. A rakétát légköri kutatásokra használták. Továbbfejlesztett változata az M–100B meteorológiai rakéta.

Története

1962-ben Je. K. Fedorov akadémikus kezdeményezésére a szovjet kormányzat határozatot fogadott el három, különböző hatómagasságú légköri kutatórakéta kifejlesztésére, továbbá kutatóhajók felszerelésére ezekkel a rakétákkal és egy légkörkutató hálózat kiépítésére.

A kormányzati megbízás három rakétatípus kifejlesztését tartalmazta: a 60 km hatómagasságú MMR–06, a 90–100 km hatómagasságú M–100 és a 150–180 km hatómagasságú MR–12 rakétát.

A 100 km-es hatómagasságú rakétát az Izsevszki Gépgyár tervezőirodájában fejlesztették ki Vlagyimir Naumovics Grinberg, a tervezőiroda helyettes vezetőjének (más adatok szerint A. T. Csernov főkonstruktőr) irányításával.

A fejlesztés alapjául a 25–2 gyári jelzésű 70 km hatótávolságú harcászati rakéta szolgált, melyet nem rendszeresítettek. A rakéta továbbfejlesztésével és módosításával egy 100 km hatómagasságú kétfokozatú rakétát hoztak létre.

A rakétával az első indítást 1961-ben hajtották végre a Kapusztyin Jar rakétakísérleti lőtéren. Az első sikeres indítás után több módosítást végeztek a rakétán, ennek eredményeként azonban számos sikertelen kísérleti indítás következett. A kísérleti indításokat később áthelyezték Kazahsztánba, ahol 1963-ig folytak a kísérletek. Majd 1963-ban az Izsevszki Gépgyárban elkezdődött a sorozatgyártása M–100 típusjelzéssel.

A rakéták indítóberendezését Borisz Arkagyjevics Beresztov irányításával dolgozták ki.

1964-ben telepítették a rakétákat a Szovjet Meteorológia és Vízügyi Szolgálat (Gidrometszluzsba) három hajójára (az Akagyemik Sirsov, A I Vojejkov, Ju. M. Sokalszki nevű hajókra), majd később a Ferenc József-földön, a Heiss-szigeten található Druzsnaja kutatóállomáson, az antarktiszi Mologyozsnaja kutatóállomáson és a Szovjet Tudományos Akadémia Akagyemik Koroljov nevű kutatóhajóján.

A rakéták sorozatgyártását az 1970-es évek második felében az Izsevszki Gépgyár átadta a cseljabinszki Sztankomas szerszámgépgyárnak. A rakétát ott továbbfejlesztették és M–100B jelzéssel tovább gyártották.

Alkalmazása

Az 1970–1980-as években az Északitól a Déli-sarkig egy kiterjedt szovjet légkörkutató hálózat épült ki 10 földi indítóállással és 10 hajóval. Az 1980-as évek elejére a Szovjetunión kívül az NDK-ban, Bulgáriában, Indiában és Mongóliában is létesítettek indítóállásokat a meteorológiai rakéták számára.

A rakétákkal végzett kísérleteket a Szovjet Meteorológiai és Vízügyi Szolgálat Központi Légkörfigyelő Állomása (CAO – Centralnaja Aerologicseszkaja Obszervetorija) fogta össze. A rakétákat az 1990-es évek elejéig évi százas nagyságrendben (több mint 200 db) indították.

A rakétákat különféle űrkutatási programok előkészítésénél is igényben vették. A szovjet emberes holdrepüléshez tervezett 7K–L1E űrhajó visszatérése két lépcsőben történt volna. Először az Indiai-óceán közelében lépett volna be a légkör felső rétegébe, ahol a légkör az első kozmikus sebességig fékezi az eszközt, majd ismét kilép az atmoszférából, és normál visszatérés a légkörbe és a leszállás Kazahsztánban lett volna. Ehhez az Indiai-óceán térségében a légkör vizsgálatára számos indítást végeztek az M–100-as rakétákkal.

Hasonlóan űrkutatási célokat szolgáló indításokat végeztek az M–100-as rakétákkal a Marsz–2 és Marsz–3 űrszondák tervezéséhez. A Marson sima leszállást végző szondák ejtőernyőjének kifejlesztéséhez az NPO Lavocskin több magas légköri nagysebességű ejtőernyős kísérletet végzett az M–100-as rakétákkal.

A szovjet szövetségi rendszer, illetve magának a Szovjetuniónak a felbomlása után az indító állomások nagy részét bezárták, csak a volgográdi állomás maradt meg. A 2000-es években a Heiss-szigeti állomást helyreállították.

Műszaki jellemzői

Az M–110 nem irányított, kétfokozatú, szilárd hajtóanyagú rakéta. Mindkét rakétafokozat saját aerodinamikai stabilizátorral rendelkezik. Az indítás közel függőleges helyzetből történt. Az indítósín spirálisan forgásra kényszerítette a rakétát, ez a hossztengely körüli forgás stabilizálta a repülés során. Ez a forgás megakadályozta a hajtómű tolóerővektorának aszimmetriájából, valamint a rakétatesten lévő alakhibákból eredő aerodinamikai torzítást és pályaeltérést.

A rakéta fejrésze tartalmazta a műszerblokkot. Ez a repülés során 65–70 km magasságban leválik, majd a legnagyobb magasság elérése után ejtőernyővel ért vissza a földfelszínre.

A műszeregység nyomásmérőket, hőmérőket és dipólköteg-konténereket tartalmazott.

Források

• Alekszandr Zseleznyakov: 100 lucssih raket SZSZSZR i Rosszii, Jauza Kiadó, Moszkva, 2016, ISBN 978-5-9955-0823-6, pp. 142–143.
• Az M–100 az Encyclopedia Astronautica oldalán