A londoni egyezmény határozatait a Balkán-szövetség országai elégedetlenül vették tudomásul, s ennek következményeként 1913. június 29-én kitört a második Balkán-háború. A régió helyzetének időleges rendezését az ezt az újabb konfliktust lezáró, 1913. augusztus 12-én aláírt bukaresti egyezmény oldotta meg.
Az 1912. október 8-án kitört háború során a Balkán-szövetségbe tömörült nemzetállamok, Bulgária, Görögország, Szerbia és Montenegró erőiket egyesítve megtámadták az Oszmán Birodalmat. A török sereget Bulgária Konstantinápolyig szorította vissza, a függetlenségét vlorai nemzetgyűlésen, 1912. november 28-án kikiáltó Albánia északi részét Szerbia és Montenegró, déli területeit pedig Görögország rohanta le. Makedónia középső részét szintén Szerbia, déli területeit Görögország, Trákiát pedig Bulgária foglalta el. Török kezdeményezésre 1912. december 3-án a hadban álló felek két hónapra szóló fegyverszünetet kötöttek, és a nagyhatalmak által kezdeményezett londoni nagyköveti konferencián december 17-én Londonban megkezdődtek a békét előkészítő tárgyalások.[1] A brit külügyminiszter, Edward Grey elnökletével zajló tárgyalássorozaton Franciaország, Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország és Oroszország Londonba akkreditált nagykövetei vettek részt. A háborúban érintett államok küldöttségei csupán megfigyelőként vehettek részt a konferencián.[2]
Albánia függetlensége felől már 1912. december 20-án pozitív döntés született,[3] hosszabb viták árán pedig a nagykövetek 1913. március 22-éig döntést hoztak az albán állam északi és északkeleti határairól is.[4]
Az egyezmény tartalma
A végül 1913. május 30-án aláírt egyezményben a törökök lemondtak európai területeik nagy részéről a balkáni nemzetállamok, illetve Albániáról a nagyhatalmak javára. A londoni egyezménnyel a nagykövetek konferenciája elismerte az albán állam létét, a Balkán-szövetség tagjai pedig belenyugodtak, hogy a jövőben egy a nagyhatalmak delegáltjaiból álló Nemzetközi Határbizottság rendezi és állapítja meg az albán államhatárokat, illetve a vitatott hovatartozású égei-tengeri szigetcsoportok kérdését.[5]
Az egyezmény rendelkezései nagy vonalakban a következők voltak:
Albánia független állam, a szerbek megszállta Koszovót és Nyugat-Macedóniát kivéve az albán területekről Szerbia, Montenegró és Görögország köteles csapatait kivonni;
a Szandzsákot Szerbia és Montenegró között felosztják;
Macedónia belső területeit Bulgária és Szerbia kapja, a partvidéki Thesszáliát pedig Görögországhoz csatolják.
A déli albán–görög államhatár kérdését a londoni egyezmény nem, csupán az 1913. december 17-én elfogadott firenzei egyezmény rendezte,[6] az albán közigazgatás intézményi kereteit részletező statútumot pedig végül 1913. július 29-én publikálták a nagyhatalmak.[7]
A nagyhatalmak később, 1912. augusztus 29-én írásba foglalták azt is, hogy Shkodra feladásáért cserébe Montenegró részére 30 millió frankos kölcsönt folyósítanak, s a jövőben kijelölik azt a montenegrói kikötővárost, ahova Szerbia korlátlan vasúti szállítási jogot kap.[8]
Csaplár 2010: Csaplár-Degovics Krisztián: Az albán nemzettéválás kezdetei (1878–1913): A Rilindja és az államalapítás korszaka. Budapest: ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola. 2010. ISBN 978-963-284-176-2
Elsie 2010: Robert Elsie: Historical dictionary of Albania. 2nd ed. Lanham: Scarecrow Press. 2010. = European Historical Dictionaries, 75. ISBN 9780810861886
Jelavich 1996: Barbara Jelavich: A Balkán története I–II. Ford. Balabán Péter. Budapest: Osiris; 2000. 1996. = Europica Varietas, ISBN 9633791200
Pearson 2004: Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2004. = Albania In the Twentieth Century, 1. ISBN 1845110137
