Az 1960-as években hatalmasan fellendülő légi forgalom csábításának az egyébként főleg katonai megrendelésekre dolgozó harmadik nagy amerikai repülőgépgyár, a Lockheed sem tudott ellenállni. Elkészítette saját széles törzsű, nagy befogadóképességű típusát. A három nagy átmérőjű hajtóműből kettőt a nyilazott szárnyak alá, míg a harmadikat a törzs végébe helyezték. A szárnyakat automatikusan vezérelt aktív fékszárnyakkal látták el, amelyek gyors kitéréseikkel egyenletessé tették a repülést szeles időben is, ezzel növelve az utasok kényelmét és csökkentve a szárnyakat terhelő igénybevételt. A jobb helykihasználás érdekében a konyhát nem az utastérbe, hanem a padló alá építették, ahonnan liften jutnak az ételek és italok a felszolgálást végző légiutas-kísérőkhöz. Automatikus leszállást vezérlő rendszere akkor is lehetővé teszi a leszállást, ha a pilóták egyáltalán nem látják a pályát.
Az L–1011–1 az első változata volt a típusnak. Rövid és közepes útvonalakra tervezték. Az Air Canada, az ANA, a Cathay Pacific és az Eastern Airlines üzemeltette. Ma már egy sem üzemel közülük.
L–1011–50
Az L–1011–1 továbbfejlesztett változata. Maximális felszállótömege 195 050 kg-tól 204 120 kg-ig terjedt. A maximális üzemanyag-mennyiség változatlan az első modellhez képest.
L–1011–100
Először 1975-ben repült, új központi üzemanyagtartállyal, ami 1500 km-rel megnövelte a hatótávolságot. Számos légitársaság használta, főleg hosszú távok megtételére.
L–1011–150
Az L1011–1-ből kialakított változat, amelynek legnagyobb felszállótömege 213 190 kg-ra nőtt. Az egyetlen típusváltozat, amit az L–1011–1-ből alakítottak ki.
L–1011–200
1976-ban mutatták be, hasonló volt a 100-as változathoz, azzal a különbséggel, hogy a vevő megrendelhette Rolls–Royce RB.211-524B típusú hajtóművekkel is. A Gulf Air a kiöregedő Vickers VC–10-es gépeit cserélte le L–1011–200-as gépekre.
L–1011–250
Az összes korábbi változat leváltására tervezett típus. A maximális felszállási tömeg: 231 340 kg, a maximális üzemanyag mennyisége: 119 735 liter volt. A hajtóműveket is modernizálták. Legfőbb riválisa a McDonnell Douglas DC–10–30 volt. Csak a Delta Airlines állította üzembe.
L–1011–500
A repülő legutolsó és egyben legnagyobb hatótávolságú változata, törzsét 4,3 m-rel megrövidítették. A hajtóművek változatlanok maradtak. Nagyon sok légitársaság használta, a British Airways és a Delta Airlines flottájának jelentős részét ez a típus tette ki az 1980-as években. A mai napig használja még néhány kisebb légitársaság, de már csak néhány darab repül belőlük.
