Leitner Zoltán, írói neve: Leitner-Lukács Zoltán (Nagyvárad, 1896. december 18.[1] – 1945. koncentrációs táborban) erdélyi zsidó származású közíró, műfordító, szerkesztő.
Életútja
Leitner Lázár és Engelmann Regina fiaként született. Középiskolai tanulmányainak elvégzése után (1913) irodalmi pályára lépett: a budapesti Múlt és Jövő, majd Nagyváradi Napló munkatársa. Magyarra dolgozta át Hermann SchwabGyermekálmok c. ifjúsági könyvét (1915), lefordította S. Sachmovitz Litvániai történetek c. kötetét (Budapest, 1917), Salom AschA bosszú istene című regényét (1919). Felelős szerkesztője a Mizrachi című zsidó hetilapnak.
A két világháború között publicisztikájával a Nagyváradi Naplóban és a kolozsvári Új Keletben jelentkezett. Alapító szerkesztője a Zsidó Renaissance Könyvtár sorozatának, s mint az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség nagyváradi ügyvezető elnöke bekapcsolódott a közéleti mozgalmakba. A rövid életű Zsidó Kisebbség c. közlöny (1928) szerkesztője, majd a Népünk-Unser Volk-Poporul Nostru c. zsidó hetilap (1929-40) felelős szerkesztője. Nagyvárad öregdiákjainak emlékkönyvébe (1937) megírta szülővárosa zsidóságának történetét. Előszót írt Mezei Béla: Ősök és hősök című kötetéhez (Nagyvárad, 1938. Népünk. Oradea kiad. 198 p.)
Kötetei
Őrsön a zsidóság frontján! (Nahum Sokolow előszavával, Nagyvárad, 1930); *Kétszáz esztendő az emberszeretet szolgálatában (A nagyváradi Izraelita Szeretetegylet története. Nagyvárad, 1931);
Jaj a legyőzötteknek... (Nagyvárad, 1940);
Quo vadis Duce? (Olaszországi útijegyzetek, év nélkül).
.svg){kind=small}
