1993 elején híre kelt, hogy a Peugeot beszállna a Formula–1-es küzdelmekbe motorszállítóként. A hírt később meg is erősítették azzal, hogy erre már 1994-ben sor kerülne. Mivel a gyári támogatás nagyon sokat jelentett volna a csapatnak, és hogy felkeltse maga iránt az érdeklődést, a Larrousse kénytelen volt saját maga megtervezni új autóját. Ez a kasztni sokat merített a Venturi által az előző évben tervezett autóból. Az első kerekek hátrébb kerültek, ami miatt szűk 8 centiméterrel csökkent a tengelytáv, cserébe az első szárnyak nagyobbak lettek. A Lamborghini V12-es motorjainak hűtését nagyobb oldaldobozokkal oldották meg. A fékeket a Brembo megoldásairól a francia Carbon Industrie termékeire cserélték, illetve a szintén francia Elf lett az új üzemanyagszállító is. Bár a csapat költségvetése szerény volt, a szezonközben viszonylag sokat tudtak tesztelni a Paul Ricard versenypályán. Tervezték az aktív felfüggesztés beépítését is, de a költségek és a valószínűsíthető (és később be is következő) betiltás miatt inkább elálltak tőle[1].
A szezon
Az idény ígéretesen kezdődött, még úgy is, hogy a szezonnyitón kettős kiesést könyvelhettek el. Brazíliában mindkét autójuk célbaért, Alliot pedig csak épphogy maradt le a pontszerzésről. Imolában aztán egy ötödik helyezéssel, kihasználva a sok kiesőt, Alliot megszerezte a csapat az évi első pontjait. Ezt követően aztán nyolc versenyen keresztül tartó megbízhatósági problémák hátráltatták a csapatot, ráadásul a szezon közepére a fejlesztésekre szánt pénz is elfogyott. Mindkét autó csak az olasz nagydíjon ért újra célba, ekkor Comas gyűjtött is egy pontot. Sajnos ezt már nem követte újabb, és a pénzhiány miatt Gérard Larrousse csapatfőnök kénytelen volt Alliot helyére az utolsó két futamra Szuzuki Tosiót beültetni. Három megszerzett pontjukkal a konstruktőri tizedik helyen végeztek[2].
.jpg)
.svg){kind=small}
