Az öröklés nem volt számára biztosítva. Amikor apja, Alfréd meghalt, Eduárd unokatestvére, Aethelwold, Wessexi Ethelred fia is bejelentette trónigényét. Elfoglalta apja temetkezési helyét DorsetbenWimborne-t és Christchurchöt.[2] Eduárd Badburyhez vonult, s ott csatát ajánlott az ellenségnek, de ő visszautasította, hogy elhagyja a várost.[2] Mikor már úgy tűnt, hogy Eduárd megtámadja Wimborne-t, akkor menekült el az éjszaka leple alatt,[2] s a dánok területére menekült, ahol királlyá kiáltották.[2] Eduárdot 900. június 8-án[2] Kingstone upon Thamesben királlyá koronázták. A következő évben felvette az angolok és szászok királya címet, s így különböztette meg magát elődeitől, akik Wessex uralkodói voltak.
901-ben Aethelwold hajóflottával Essexbe ment,[2] és felkelést robbantott ki Kelet-Angliában. A következő évben elfoglalta Cricklade-et és Braydont.[2] Eduárd hadsereggel érkezett a területre, s a két fél 902. december 13-án a holme-i csatában csapott össze.[2] Aethelwold és Kelet-Anglia királya Eohric a csatában életét vesztette.[2]
Kapcsolata az északiakkal még jó néhány évig problémás marad: az Angolszász krónika megemlíti, hogy Kelet-Angliával és Northumbriával békét kötött 906-ban.[2] Szintén említés történik Chester907-es visszafoglalásáról.[2]
909-ben hadsereget küldött Northumbriába, hogy az ottaniakat zaklassák.[2] A következő évben, erre válaszul, Northumbria megtámadta Merciát, de őket az egyesített merciai és nyugat-szász csapatok várták, akikkel megvívták a tettenhalli csatát.[2] Ezt az ütközetet a northumbriai dánok elvesztették.[2] Ezután soha nem merészkedtek a Humbertől délre.[2]
Edward bizonyíthatóan felülmúlta Nagy Alfréd hadseregének teljesítményét. A dánok szigeti területeit megszerezte a szászoknak, és 918-tól, húga, Ethelfleda, halálától Merciában is ő uralkodott.[3]918-ra a teljes, a Humbertől délre fekvő dán terület az ő uralma alá került. Ethelfleda saját lányát, Aelfwinnt nevezte meg utódjául, de Eduárd lemondatta, s innentől ő uralkodott Mercián, amely így elvesztette önállóságát.[3]911-ben elfoglalta Londont és Oxfordot, valamint a körülötte elterülő Oxfordshire-t és Middlesexet. 918-ra az összes, a Humbertől délre élő dán behódolt neki. Uralkodásának végére a normannok, a skótok és a walesiek apának és úrnak szólították.[3] Eduárdnak ez az elfogadottsága biztosított alapot utódai számára, hogy igényt formáljanak Skóciára.
Portréját, több angol-szász királyhoz hasonlóan egy ismeretlen, 18. századi művész készítette. Idősebb előnevét először a 10. században Wulfstan St Æthelwold élete című munkájában használta, hogy megkülönböztesse a később uralkodó hasonnevű királytól.[3]
Családja
Eduárdnak négy vagy öt testvére volt, köztük Ælfthryth és Ethelfleda. Három házasságból 14 gyermeke született, és törvénytelen utódai is lehettek.
893-ban[forrás?] elvette Ecgwynnt.[2] Az ő fiuk Æthelstan, lányuk pedig az, aki Sihtrichez, Dublin és York királyához ment nőül.[2] Ecgwynnről a nevén kívül semmi más adat nincs. A neve is csak egy megszállás utáni írásban maradt fenn. Egyes történészek úgy gondolják, egy pásztor gyermeke lehetett.[2]
Amikor 899-ben király lett, elvált Ecgrrynntől, és elvette Aelfaedet, Æthelhelm, Whitshire vezetőjének a lányát.[2] Fiuk, Ælfweard lett a következő király, lányuk, Eadgyth nőül ment I. Ottó német-római császárhoz.[2] A párnak született egy másik fia és öt másik lánya is, akik között ott volt Elgiva, aki Együgyű Károlyhoz, és Eadhild, aki Nagy Hugóhoz, a frankok hercegéhez ment hozzá.[2] II. Boleszláv bohémiai herceg feljegyzései szerint Adiva, a pár egy további lánya az ő felesége volt.
Edward harmadszor 919 környékén házasodott meg, s ekkor Edgivát, más néven Eadgifut, Sigehelm – Kent uralkodója – lányát vette el.[2] Ebből a házasságból született Edmund, Edred, Winchesteri Edburga és Eadgifu, aki túlélte férjét és fiát, és unokája, Edgar uralkodását is megérte.[2]William of Malmesbury krónikája, a De antiquitate Glastonie ecclesiae egyedüli forrásként azt állítja, hogy Eduárd második felesége, Aelffaed, férje halála után is élt még.[2]
