A dorotabó (japánul: 泥田坊) a japán folklór egyik szellemalakja, egy jókai, neve magyarra lefordítva 'sárembert' jelent. Az egykori földműves nevét onnan kapta, hogy a halála után eltékozolt földjeit, melynek helyszínén kísért, visszaszerezze.
A dorotabót hagyományosan egy frissen öntözött, nedves rizsföldből félig kiemelkedő, kopasz emberalak torzójaként írják le, melyet tetőtől talpig sár borít, s egyetlen szeme a homloka közepén helyezkedik el. Csupán három ujja van, mely jelentőséggel bír. Japánban ugyanis úgy tartották, hogy az ember öt-öt ujja három bűnt, illetve két erényt képvisel, melyek az alábbiak: a harag, a kapzsiság, a tudatlanság, továbbá a bölcsesség és az együttérzés. A bosszúvágytól fűtött dorotabóból ez utóbbi kettő kiveszett, ugyanakkor a megmaradt három ujj jelzi, hogy a fent említett három bűn táplálja haragját.
A dorotabó rendszerint bármiféle előjel nélkül, késő éjjel jelenik meg a rizsföldeken, ahol folyamatos sírás, nyöszörgés és hörgés kíséretében könyörög az elvesztett földjéért. Lényegesen gyakoribbak az olyan beszámolók, melyekben csak hallották a lényt, minthogy látták is volna azt.
A legenda gyökerei
A legenda szerint, a lény egy olyan öregember lelkéből születik meg, aki egy életen át tartó, kemény és fáradságos munkával dolgozott szerény földecskéjén, míg az termékeny és hasznot hozó rizsfölddé nem vált, s annak tudatában távozott el a túlvilágra, hogy családja, illetve örökösei számára valódi, időtálló értéket teremtett. Amennyiben azonban a föld egy kicsapongó életvitelt folytató, hálátlan fiúhoz került, aki eladta édesapja vérébe és verejtékébe kerülő, drága földet, hogy e pénzből hódoljon élvezeteinek, úgy a paraszt lelke immár nem nyugodhatott békében, s hogy elégedetlenségének hangot adjon, kikel a sírjából és szeretett földjét követeli.
Más történetekben, a dorotabó, azon földművesek szelleme, akik szerencsejáték, vagy más egyéb csalárdság révén lettek megfosztva földjüktől, s így egyúttal minden vagyonuktól.
Egyes források szerint a dorotabó megnevezés egy régi, Edo-kori kifejezésből ered, mely a híres-nevezetes Joshivara-negyedben volt használatos. Tokió ezen hajdani piroslámpás negyedében a "dorota wo bo de utsu" kifejezés annyit tett, mint "karót szúrni a rizsföldbe", amely egyfajta szlengként szolgált akkoriban a közösülés leírására.
Akárhogy is, kevés leírás található erről a lényről, ami nagyban megnehezíti a kutatók dolgát. Többek között az sem teljesen tisztázott, hogy pontosan mikor és milyen körülmények között jelenik meg a jókai. Torijama Szekien illusztrációja (jobbra) azonban nyújthat némi támpontot számunkra. A képen a talaj egyértelműen nedves, ám rizspalántáknak nyoma sincs, se a lény bőrén, se pedig a körülötte lévő ültetvényen. Magát az ültetvényt kora tavasszal szántják fel, majd elárasztják és állni hagyják egy darabig, mígnem végül elültetik a palántákat. Ennek pontos időpontját természetesen nagyban befolyásolja a szóban forgó terület éghajlata, ám a kép alapján annyi így is megállapítható, hogy a dorotabó rendszerint a rizsföld elöntése utáni, ám még a növény elültetése előtti időszakban bukkan fel.
A lényről első ízben Torijama Szekien egyik könyvében, a Kondzsaku Hyakki Súiban (’Szellemlények egykoron és ma’) tesznek említést. Ámbár feltehetőleg különféle népmesék és mondák szolgálhattak alapul e szellem létrejötténél, a néprajzkutatók mégis az ő eszmeszüleményének tartják.
Mindazonáltal a dorotabó története feltehetőleg arra a tényre vezethető vissza, miszerint Japán területén kimondottan kevés megművelhető terület áll rendelkezésre, így minden egyes, talpalatnyi termőföldet meg kell becsülni.
Források
Hiroko Yoda en Matt Alt, Yokai Attack!, The Japanese Monster Survival Guide (2012) Kodansha International, ISBN 978-4-8053-1219-3