Két újabb Copa América-érem (ezüst 1991-ben és arany 1993-ban) után 1994-ben ért pályafutása csúcsára, amikor aktív tagja volt a világbajnok brazil válogatottnak.
Taffarel mindössze egy gólt kapott a csoportmérkőzések során és az egyenes kieséses szakaszban is csak kettőt (nem számítva a döntő tizenegyespárbajában kapott két gólt), így hatalmas része volt csapata végső győzelmében. Négy évvel később mind játékában, mind eredményeiben csaknem megismételte korábbi sikereit; a Hollandia elleni, büntetőkkel 4-2-re megnyert negyeddöntőben két tizenegyest védett ki, végül a döntőig vezetve csapatát címvédőként ezüstérmet szerzett. A két világbajnokság között újabb ezüstérmet 1995-ben és aranyérmet 1997-ben szerzett a Copa Américán.
101 válogatottságával hazájában válogatottsági rekorder a kapusok között. 2003-ban, visszavonulásakor korábbi edzője, Carlos Alberto Parreira búcsúmeccset kívánt szervezni számára, ő azonban visszautasította azt, mondván, nem szereti a felhajtást. Egy évre rá szerepelt az 1994-es döntő tízéves évfordulóján rendezett emlékmeccsen a Los Angeles Memorial Coliseumban.
Játékos pályafutása után
2004 áprilisában rövid ideig a Galatasaray kapusedzője volt, amikor korábbi csapattársa, az akkori vezetőedző Gheorghe Hagi hívta egykori klubjához.
Hazatérve Atlético Mineiro-csapattársával, Paolo Robertóval játékosügynökséget hozott létre fiatal tehetségek felkutatására és menedzselésére.[1]
Ez a szócikk részben vagy egészben a Cláudio Taffarel című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.