Ezután visszatért Svájcba, megnősült és a zürichi egyetem docense lett 1927-ben, majd 1929-ben a modern történelem címzetes professzora. 1932 és 1937 között már az újonnan alapított genfi Nemzetközi Tanulmányok Intézete rendes professzora volt. 1935-ben publikálta az első kötetét Richelieu bíborosról szóló átfogó életrajzának, amit csak 1967-ben fejezett be.
1937 és 1939 között ő lett a Népszövetség utolsó főbiztosa Danzig Szabad Városban. Igyekezett megőrizni a város független nemzetközi státuszát, ennek érdekében szoros munkakapcsolatot alakított ki vezető náci politikusokkal. Személyesen találkozott Adolf Hitlerrel is, aki rajta keresztül igyekezett meggyőzni a Nyugatot arról, hogy stratégiai céljai kizárólag a Szovjetunió ellen irányulnak. A német okkupáció után Svájcban dolgozott, újra a Vöröskereszt állományában. Ebben a minőségében többször utazott a Harmadik Birodalomba fogolytáborok látogatására.
A háború után a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke lett 1945 és 1948 között. Vezetői tevékenysége sok politikai bírálatot váltott ki, mert olyan szigorúan vette a Vöröskereszt semlegességét, hogy nem volt hajlandó elítélni a napvilágra került náci bűnöket sem. Kemény antikommunizmusa jegyében a náci bűnöket tartotta a kisebbik rossznak. 1945 és 1949 között egyúttal Svájc párizsi követe is volt.
1949 után visszatért akadémiai pályafutásához és egy sor könyvet publikált. 1954-ben kitüntették a Német Könyvkereskedelem Békedíjával.
