Caen ostroma a százéves háború egyik csatája volt, amely 1346. július 26-án zajlott le. Az angol csapatok, érkezésük után azonnal, lerohanták a franciákat, akik rossz védekezési taktikát választottak, így a város néhány óra alatt elesett. Az angolok vérfürdőt rendeztek, a szegényebb lakosokat leölték. A gazdagabbakat a remélt váltságdíj fejében foglyul ejtették, majd Angliába vitették.
Előzmények
1346. július 12-én az angol flotta megérkezett Saint-Vaast-la-Hougue-hoz, és megkezdődött a sereg partraszállása. Az angolok nem ütköztek komoly ellenállásba, ugyanis a fő francia sereg a Szajnától északra állomásozott, a közeli garnizonokban pedig csak kevés katona volt.[1] Az angolok érkezésére a helyiek elmenekültek, a vidék harminc kilométeres sugarú körben kiürült, még La Hougue is elnéptelenedett. III. Eduárd angol király utasítást adott ki, amelyben megtiltotta a harcképtelen franciák meggyilkolását, a templomok és szentélyek kirablását, a gyújtogatást. A parancsnak nem volt foganatja, július 13-án már La Hougue is lángokban állt.[2]
Július 14-én az első angol alakulatok elérték Barfleurt, a környék legnagyobb kikötőjét.[3] Eduárd úgy döntött, hogy Rouen felé indulnak, és feldúlják Île-de-France-t és a Szajna völgyét. A Cotentin-félsziget erősségei közül csak Cherbourg erődje tartott ki, de a várost az angolok elpusztították. Erre a sorsra jutott Valognes is.[3][3]
VI. Fülöpnek nem állt rendelkezésére akkora haderő, hogy nyílt csatára kényszerítse és megverje az angolokat, helyőrségei túlságosan szétszórtak voltak ehhez. Normandiai János serege még mindig délen volt, és Aiguillont próbálta bevenni. A francia erőfeszítések mindössze arra korlátozódtak a nyár közepén, hogy lassítsák a támadók előrehaladását mindaddig, amíg sikerül egy kellően nagy sereget összehívni. A terv az volt, hogy Caennál, a Rouentól nyugatra eső legnagyobb, fallal védett városnál tartóztatják fel.[4]
1346. július 25-én az angol szárazföldi sereg Caentól 15 kilométerre, Fontenay-le-Pesnelnél táborozott le. Eduárd követet küldött a városba, azzal a felszólítással, hogy adják meg magukat. Ígéretet tett arra, hogy megkíméli a lakók életét, javait és otthonait. A helyőrség tanácsa visszautasított a megadást. Bayeux püspöke széttépte a levelet, és börtönbe vetette az azt kézbesítő szerzetest.[5]
A város
Caen az Orne folyóra támaszkodott, amely a Szajna előtti legerősebb természetes védelmi vonala volt a franciáknak. Normandia második legnagyobb városa volt Rouen után, békeidőben 8-10 ezer lakossal. II. Raoul, Eu grófja, a legnagyobb normandiai francia sereg parancsnoka az összes katonáját bárkákba ültette, és Harfleurből Caenba vitette az Orne-on, amint megérkezett az angol invázió híre. Csatlakozott hozzá Jean de Melun kamarás is. Később a királyi tanács is jóváhagyta a sereg áthelyezését. A következő két hétben minden hadra fogható embert Caenba küldtek, és a városban komoly tartalékot és ellátmányt halmoztak fel.[4]
Caen az Orne és az Odon ágai között, ingoványos területen feküdt. Fő védelmi pontja Hódító Vilmos hatalmas erődje volt. Az alatta fekvő óvárost azonban csak alacsony falak védték, amelyeket a 11. században építettek. Az Odon a déli fal mentén folyt. Az Odon és a még délebbre folyó Orne között feküdt a Szent János-sziget, amely Caen leggazdagabb része volt. A szigetet egy erődített híd kötötte össze a várossal. Caenon kívül két nagy apátság volt, az Abbaye aux Hommes és az Abbaye aux Dames, mindkettő saját fallal védve. Az egyházi létesítményeket a caeniek kénytelenek voltak kiüríteni, mert nem volt elég ember a megvédésükre. Az ostromkor ezer-ezerötszáz katona volt a városban, köztük néhány száz genovai számszeríjász.[5]
A caeniak megpróbálták megerősíteni a falakat az északi és a nyugati oldalon árkokkal és cölöpsáncokkal. A déli fal elé harminc bárkát horgonyoztak le az Odon partja mentén, és számszeríjászokat helyeztek el rajtuk.[6] Az angolok július 26. reggelén, kilenc óra körül, az egész éjszakán át tartó menetelés után jelentek meg a várost körülvevő alacsony dombok gerincén. Az angol sereg nagyságának láttán a két francia parancsnok új döntést hozottː nem a fallal körbevett óvárost, hanem a fallal nem védett Szent János-szigetet védik meg. A terv megváltoztatását valószínűleg azok a polgárok érték el, akiknek a szigeten volt a vagyonuk. A várban körülbelül kétszáz lovag és száz genovai számszeríjász maradt Bayeux püspökének vezetésével.[6][7]
Az óváros polgárai és a helyőrség többi katonája ezután a Szent Péter hídon a szigetre ment. A sziget védelme gyenge volt, mindössze az Odonon horgonyzó bárkák és néhány az északi és déli oldalon sebtében felhúzott barikád védte. A keleti és a nyugati oldalon csak a folyó választotta el a franciákat és az angolokat. A vízszint a száraz nyár miatt alacsony volt.[7]
Az ostrom
A walesi herceg északról megkerülte a várost, és az Abbaye aux Dames-ban alakította ki főhadiszállását. Kísérletképpen Warwick grófjának vezetésével néhányan megrohanták az óváros nyugati kapuját, és behatoltak az üres utcákba. Őket Northampton és Richard Talbot, valamint a katonák tömege követte. Amikor elérték a Szent János-szigetre vezető hidat, néhányan gyújtogatni kezdtek, mások viszont megrohanták a hidat védő barikádot, és kézitusába bocsátkoztak a franciákkal.[7]
Rövid időn belül szinte az összes francia katona és sok felfegyverkezett polgár érkezett a helyszínre, és a híd szigeti hídfője mögötti kicsi területen zsúfolódott össze. A túlsó oldalon egyre több angol és walesi kapcsolódott be a csatába. III. Eduárd a sereg nagyobbik részével a város másik oldalán táborozott, és amikor megtudta, hogy csapatai rendezetlenül megkezdték a támadást, visszavonulásra utasította Warwickot, de parancsait a katonák figyelmen kívül hagyták. Az összecsapás egyre kiterjedtebb lett.[7]
Az angolok megpróbáltak átgázolni a folyón a sziget védtelen oldalain, miközben a genovaiak a kikötött bárkákból lőtték őket. Az angoloknak sikerült elérniük a hajókat, kettőt felgyújtottak, a többire pedig felmásztak, majd átverekedték magukat a partra. A folyó mentén több helyen áttörték a francia védelmi vonalat, és hátulról támadták meg a hidat védő franciákat. A lovagok és parancsnokok többsége a hídnál harcolt, Robert Bertrand-nak azonban sikerült átszöknie az óvárosba, majd onnan bejutnia a várba. II. Raoul és Melun a hídtorony felső emeletére húzódott vissza. Alattuk az angolok vérfürdőt rendeztek.[8]
A gyilkolást csak az angol lovagok hagyták abba, hogy foglyokat ejtsenek a későbbi váltságdíj reményében. A francia urak, lovagok megadták magukat a rangban egyenlő angoloknak. II. Raoul Thomas Holland előtt tette le a fegyvert, akivel az 1330-as években együtt harcolt a balti keresztesháborúban, míg a kamarás Thomas Daniel túsza lett. Nagyjából száz lovag, százhúsz alacsonyabb rangú úr és a város gazdag polgárainak jelentős része került fogságba. Ők voltak a szerencsések, ugyanis az angolok a többi több mint 2500 caenit legyilkolták. Rajtuk kívül sokan estek áldozatul a mezőkön, miközben menekülni próbáltak. Egy szemtanú ötezerre tette a teljes francia veszteséget. Ötszáz franciát a szigeten álló Szent János-templom udvarán ásott tömegsírba temettek. Az angol veszteséget nem összegezték, egy lovag haláláról tudni, de valószínűleg sok gyalogos és íjász is elesett azok közül, akik először bocsátkoztak harcba.[8]
A csata után
Az angolok öt napig maradtak még Caenba, megpróbálták bevenni a várat, de nem sikerült. A várost teljesen kirabolták. Eduárd úgy tervezte, hogy Párizs és Rouen között átkel a Szajnán, majd a Somme felé vonul tovább. Erősítésre is szüksége volt, főleg íjászokra. Utasítás adott 1200 kelet- és délkelet-angliai íjász besorozására. Száz újabb hajót igényelt azok helyett, amelyek visszatértek Angliába, hogy biztosítsa a folyamatos utánpótlásszállítást. A király augusztus 20-át adta meg határidőnek. Célállomásként Le Crotoy térségét jelölte ki. Nagyjából háromszáz foglyot Angliába szállíttatott Huntingdon grófjának felügyeletével. A rabokat különböző angol várakban helyezték el. Az alacsonyabb rangúaknak általában gyorsan sikerült kiváltaniuk magukat, a nagyurakért azonban akkora váltságdíjat kértek fogva tartóik, hogy némelyik éveket töltött a szigetországban. Eu grófját a király 1347-ben 12 ezer fontért megvásárolta Thomas Hollandtől, majd három év múlva elengedte, hogy maga gyűjtse össze váltságdíját. A grófot II. János nemsokára kivégezték, így az angol uralkodó valószínűleg nem kapta meg a várt összeget. A kamarást, Tancarville grófját a walesi herceg magáénak tekintette, hiszen Thomas Daniel az ő seregébe tartozott. A herceg csak 666 fontot, valamint életjáradékot fizetett a lovagnak érte.[9]
Jegyzetek
Források
.svg){kind=small}
