Az akkoriban az Orosz Birodalomhoz tartozó Finnországban született. Apja, Johan Henrik Aalto, finn anyanyelvű földmérő, anyja, Selly (Selma) Matilda (szül. Hackstedt) svéd anyanyelvű postamester volt. Amikor Aalto öt éves volt, a család Alajärviba költözött, majd onnan a Közép-Finnországi Jyväskyläba . Aalto a jyväskyläi líceumban tanult, ahol az alapfokú oktatásban 1916-ban végzett, utána rajzleckéket vett Jonas Heiska helyi művésztől. 1916-ban beiratkozott a Helsinki Műszaki Egyetemre építészetet tanulni. Tanulmányait a finn polgárháború szakította meg, amelyben a Fehér Gárda oldalán harcolt. Részt vett a länkipohjai csatában és a tamperei csatában.[1]
Az első házat még diákként építette a szülei számára Alajärviban.[2] Folytatva tanulmányait 1921-ben szerzett diplomát. 1922 nyarán elkezdte hivatalos katonai szolgálatát, elvégezte a haminai tartalékos tiszti tanfolyamot. és 1923 júniusában alhadnaggyá léptették elő.[3]
1920-ban, még diákkorában került sor Aalto első külföldi útjára. Stockholmon keresztül Gothenburgba utazott, ahol rövid ideig Arvid Bjerke építésznél talált munkát.[4] 1922-ben kiállította első önálló munkáját a tamperei ipari kiállításon.[2]
1923-ban visszatért Jyväskyläba, ahol önálló építészirodát nyitott. Ezzel Remus álnéven párhuzamosan cikkeket írt a Sisä-Suomi helyi újságba.[3] Több kis családi házat tervezett Jyväskyläban, és az iroda egyre több munkát kapott.
1924. október 6-án Aalto házasságot kötött Aino Marsio építésszel; a mézesheteket Olaszországban töltötték, ahova Aalto első ízben jutott el.[5] A mediterrán régió kultúrája egész életében fontos maradt Aalto számára. Visszatérésük után folytatták a helyi építési projekteket. A Jyväskyläi Munkásklub számos olyan építészeti elemet tartalmaz, amelyet olasz útjuk során tanulmányoztak, például a fesztiválcsarnok díszítései a firenzei Rucellai Sepulchre mintájára készültek.
Miután megnyerték a Délnyugat-Finnországi Following Mezőgazdasági Szövetkezet épületére kiírt pályázatot, az Aalto család 1927-ben Turkuba költöztette irodáját. Még költözés előtt kapcsolatba léptek a város legprogresszívabb építészével, Erik Bryggmannal, és utána együttműködtek vele. Aalto életrajzírója, Göran Schildt, azt állította, hogy Bryggman volt az egyedüli építész, akivel Aalto magával egyenrangúként működött együtt.[6] Miután egyre több munkát kaptak a fővárosban, az Aalto-iroda 1933-ban újra elköltözött, ezúttal Helsinkibe.[7]
Az Aalto házaspár egy lakással kombinált irodát tervezett és épített magának 1935–36-ban Munkkiniemiben, de később, 1954–56-ban külön irodát építettek ugyanazon a környéken. Ma az előbbi múzeumként működik, utóbbi az Alvar Aalto Akadémiának ad helyet. 1926-ban a fiatal Aalto-házaspár egy nyaralót tervezett és épített magának Alajärviban. Aino Aalto rákban halt meg 1949-ben. Két gyermekük született, Johanna (1925) és Hamilkar (1928). Aalto tervezte a finn pavilont az 1937. évi párizsi, majd az 1939. évi New York-i világkiállításra.
Előbb 1940-ben, majd 1946–1947-ben vendégprofesszori megbízást kapott a Massachusetts Institute of Technology-n (Cambridge, Amerikai Egyesült Államok). Az 1950-es években tervezett vörös téglás épületei is elismerést váltottak ki. Talán a leghíresebb a helsinki Kultúra Háza, de a Helsinki Műegyetem (Teknillinen Korkeakoulu (TKK), mely nevével ellentétben Espooban található) épületegyüttese is figyelemre méltó.
1952-ben Aalto házasságot kötött Elissa Mäkiniemi építésszel, aki az irodájában asszisztensként dolgozott. 1952-ben Aalto egy nyaralót tervezett és épített saját maga és új felesége számára, az úgynevezett Kísérleti Házat Muuratsalóban. 1955-től a Finn Akadémia tagja. Életének utolsó három évtizedében Helsinkiben élt és dolgozott.
Alvar Aalto 1976. május 11-én hunyt el Helsinkiben, sírja a helsinki Hietaniemi temetőben található. Felesége és az iroda folytatták a megkezdett munkákat. 1978-ban a Finn Építészeti Múzeum nagyszabású kiállítást rendezett Aalto munkáiból.
Építészeti pályafutása
Klasszicizmus
Annak ellenére, hogy néha az északi modernizmus első és legbefolyásosabb építészei egyikének tekintik, a tények alaposabb vizsgálata azt mutatja, hogy Aalto (finnországi úttörőként) közelről követte a svédországi úttörőket, és kapcsolatban állt velük, különösen Erik Gunnar Asplunddal[8][9] és Sven Markeliusszal.[10] Ami közös volt mindannyiukban és általában az északi országok ezen nemzedékében, hogy a klasszikus neveléstől indultak, és eleinte klasszikus épületeket terveztek, amit azonban a történészek északi klasszicizmusnak neveznek.[11] Ez a stílus a korábban egyeduralkodó nemzeti romantikára volt válasz, mielőtt az 1920-as évek vége felé továbbléptek a modernizmus felé. Amikor 1923-ban visszatért Jyväskyläba és családi házakat tervezett, ezek mind északi klasszicista stílusúak voltak, például az anyja unokatestvére számára épített kúriaszerű ház Töysában (1923), egy nyaraló a jyväskyläi rendőrfőnöknek (1923) és az Alatalo gazdaság Tarvaalában (1924). Ebben az időszakban építette első középületeit, a jyväskyläi Munkásklubot (1925), a jyväskyläi véderő épületét (1926) és a seinäjoki véderő épületét (1924-29). Aalto több pályázaton is részt vett, amelyeket nagy presztízsű középületekre írtak ki, beleértve a finn parlament épületét (1923 és 1924), a helsinki egyetem bővítését (1931) valamint a Nemzetek Szövetsége épületét Genfben (1926-27). Az írást tekintve ez volt a legtermékenyebb időszaka, cikkei jelentek meg szaklapokban és újságokban.
Funkcionalizmus
A klasszicizmus és a modernizmus közötti váltást Aalto megközelítésében a viipuri könyvtár fémjelzi (1927–35), amelynek során a pályázati tervjavaslat még valódi klasszikus volt, a befejezett épület már ultramodern lett. A humanista megközelítés szép példája a könyvtár: a belsejét természetes anyagok, meleg színek és hullámozó vonalak jellemzik. Finanszírozási gondok miatt a könyvtár építése nyolc évig tartott, és ugyanebben az időben Aalto megtervezte a turkui Sanomat épületet (1929–30) és a paimiói szanatóriumot (1929–32). Több tényező is hozzájárult Aalto modernizmus felé irányításához: egyrészt a nemzetközi trendek elsajátítása, másrészt az építési projektek során maguk az ügyfelek adtak lehetőséget a kísérletezésre. Noha a Sanomat épület és a paimiói szanatórium viszonylag tisztán modernista művek, magukban hordozták az ortodox modernizmus megkérdőjelezését is valamint az elmozdulást egy merészebb, szintetizáló megközelítés felé. A paimiói szanatórium tervezési alapelgondolása a Jan Duiker által tervezett Zonnestraal Szanatóriumnak (1925-31) köszönhető, amelyet Aalto még építése közben meglátogatott.[12] Míg azonban Aaltónak ezek a korai funkcionalista munkái magukon hordozzák Le Corbusier, Walter Gropius és más kulcsszereplők hatását, ugyanakkor ezekben az épületekben Aalto már elkezdte kimutatni saját egyéniségét, eltávolodva a normától az organikus elemek bevezetésével.
A paimiói szanatórium (1932) és a viipuri könyvtár (1935) befejezése után Aalto felkeltette a világ építészeinek figyelmét. Hírneve az Egyesült Államokban azt követően nőtt, hogy 1938-ban New Yorkban retrospektív kiállítást szerveztek a munkáiból a MOMA-ban, amelyet utána további 12 városban is bemutattak. A kiállítás jelentősége abban áll, hogy Aalto volt Le Corbusier után a második építész, akinek egyéni kiállítása volt a múzeumban. Az 1939-es világkiállításra készült finn pavilon tervét Frank Lloyd Wright "géniuszi munkának" nevezte.[13] Sigfried Giedion modernista építészetről szóló könyvének második kiadásába (Space, Time and Architecture: The growth of a new tradition, 1949), amelyben Aalto több figyelmet kapott, mint bármely más modernista építész, beleértve Le Corbusier-t.
Kísérletezés
Az 1930-as években Aalto valamennyi időt azzal töltött, hogy laminált fával, szobrokkal, absztrakt domborművekkel és szabálytalan hajlított alakzatokkal kísérletezett. Felhasználva ezt a tudást képes volt megoldani a fa rugalmasságával kapcsolatos technikai problémákat, de egyúttal új térbeli formákat talált ki a terveiben.[1] Aalto korai kísérletei a fával és elfordulása a purista modernizmustól a noormarkkuiVilla Mairea villa tervében öltöttek testet (1939), amely a fiatal gyáriparos pár, Harry és Maire Gullichsen luxusháza volt. A fő megbízó Maire Gullichsen volt, aki szorosan együttműködés során Alvar és Aino Aaltóval, merészségre buzdítva őket. Az eredeti terv tartalmazott egy művészeti galériát is, de ez végül nem épült meg. Az U alakú épület egy belső kertet vesz körül, amelynek központi eleme egy bab-alakú úszómedence. A medence mellett egy rusztikus stílusú szauna található, amely egyaránt utal a finn és japán előzményekre. A ház terve többfajta stílus hatását összegzi, a finn népi építészettől a purista modernizmusig, angol és japán építészet hatását is beleértve. Noha a ház nyilvánvalóan egy gazdag család számára készült, Aalto úgy vélte, hogy a kísérlet eredménye hasznos lehet a tömeges lakásépítés tervezésénél is.[14]
Aalto hírnevének növekedése külföldi megbízásokat eredményezett. 1941-ben elfogadott egy tanári megbízást az Egyesült Államokban, a Massachusetts Institute of Technology-n. A második világháború miatt visszatért Finnországba, hogy az újjáépítési hivatalt vezesse. A háború után visszatért a MIT-re, ahol megtervezte a Baker House kollégiumot, amely 1949-ben készült el.[15] A Charles River partján álló kollégium hullámzó formája maximális szellőzést és kilátást biztosított minden lakójának.[16] Ez az épület volt Aalto vörös téglás korszakának első épülete. Eredetileg azért használta, hogy kihangsúlyozza az Ivy League egyetemi hagyományt, de visszatérve Finnországba Aalto több épületnél is alkalmazta, például a Helsinki műszaki Egyetem új kampuszának több épületében (1950-től), a säynätsalói városháza esetében (1952), a helsinki nyugdíjintézetnél (1954), helsinki Kultúra Házánál (1958), de saját nyaralójánál is Muuratsalóban, az úgynevezett Kísérleti Házban (1957).
Az 1950-es években Aalto belevetette magát a szobrászatba, alkotott fából, bronzból, márványból vagy vegyes anyagból. Jelentős munkája ebből a korszakból a suomussalmi csata emlékműve (1960).[1]
Monumentalizmus
Az 1960-as és 1970-es éveket (Aalto 1976-ban bekövetkezett haláláig) helsinki munkák fémjelezték, különösen az óriási városépítészeti terv, amely a főváros központjában a Töölöi öböl és a vasút közötti üres területet célozta, sarkán az Eliel Saarinen-féle főpályaudvarral és Nemzeti Múzeummal. Aalto egyvonalban álló, különálló márványburkolatú épületeket javasolt az öböllel szemben, amelyekben különböző kulturális intézmények kaptak volna helyet, köztük koncertterem, opera, építészeti múzeum és a Finn Akadémia Székháza. A terv kiterjed a Kamppi negyedre is egy sor magas irodaépülettel. Aalto 1961-ben mutatta be első tervét, de ez számos változáson ment át az 1960-as évek elején. Az átfogó tervnek csak két részlete valósult meg: a Finlandia-csarnok (1976) és egy irodaépület a Kamppi negyedben a helsinki áramszolgáltató cég számára (1975). Aalto Helsinki más helyein is használta a Ludwig Mies van der Rohe-féle geometrikus rácsokat, például az Enso-Gutzeit épület (1962), az Akadémiai Könyvesbolt (1962) és a SYP Bank épülete (1969) esetében.
Aalto 1976-ban bekövetkezett halála után özvegye, Elissa tovább irányította az irodát, és befejezte a már valamennyire megtervezett munkákat, köztük a jyväskyläi Városi Színházat és az esseni Operaházat. Elissa Aalto halála után az iroda Alvar Aalto Akadémia néven működik, tanácsokat ad Aalto épületeinek restaurálásához, és gondozza a hatalmas méretű hagyatékot.
Bútortervezés
Paimio-szék
Ugyan Aalto az építészet területén vált híressé, az általa tervezett bútorok jól átgondoltak és még ma is népszerűek. Josef Hoffmannt és a Wiener Werkstättet tanulmányozta, és egy ideig Eliel Saarinen keze alatt dolgozott.[17] A Thonet fivérek is hatottak rá.[17] Az 1920-as évek végén és az 1930-as években Aino Aaltóval együttműködve sok energiát fordított a bútortervezésre, főleg azért, mert a paimiói szanatóriumnak sok egyedi bútordarabot és lámpát tervezett. Különösen jelentős volt a hajlított székek kikísérletezése, az úgynevezett Paimio-szék, amelyet a tuberkulózisban szenvedő betegek számára tervezett. Az Aalto házaspár, Maire Gullichsen és Nils-Gustav Hahl művészettörténész 1935-ben megalapították az Artek céget azzal a céllal, hogy Aalto termékeit árusítsa, de importált termékeket is forgalmazott.[18]
Értékelése
A kifinomult modernizmus alkotója volt mind építészként, mind ipari formatervezőként.
A funkcionalizmus időszakának egyik legjelentősebb építésze volt. Karrierjét az 1920-as években kezdte klasszikus témákkal, de már az évtized vége felé a funkcionalizmus felé mozdult. A legkorábbi példák erre a paimiói tüdőszanatórium és a viipuri könyvtár épülete.
Aalto iskolateremtő volt a finn építészet történetében. A letisztult aaltói hagyományokat legtovább a Helsinki Műegyetem Építészkara őrizte.
Aalto az építészeten kívül kimagasló eredményeket ért el az iparművészet területén is; bútor-, világítás- és üvegtervei elismerést vívtak ki világszerte.
Főbb épületei
Helsinki Műegyetem auditóriuma
Közel 200 épülettervének mintegy fele megvalósult.
1921–1923: Kauhajärvi templom harangtornya, Lapua, Finnország
szerk.: Kairamo, Maija: Alvar Aalto Library in Vyborg: Saving a Modern Masterpiece. Helsinki: Rakennustieto (2009). ISBN 978-951-682-938-1
szerk.: Korvenmaa, Pekka: Sunila 1936-54: Alvar Aalto Architect Volume 7. Helsinki: Alvar Aalto Foundation (2004). ISBN 952-5498-03-4
szerk.: Laaksonen, Esa: Maison Louis Carré 1956-61: Alvar Aalto Architect Volume 20. Helsinki: Alvar Aalto Foundation (2008). ISBN 978-952-5371-43-7
Labò, Mario.szerk.: Crandall, Robert W.: Aalto, Hugo Alvar Henrik, Encyclopedia of World Art I: Aalto-Asia Minor, Western. New York, NY: McGraw Hill Book Company, Inc. (1968)
McCarter, Robert. Frank Lloyd Wright. London: Reaktion Books (2006). ISBN 978-1861892683
Mikkola, Kirmo (1969). „Suomalaisen arkkitehtuurin ajankohtaista pyrkimyksiä” (finnish nyelven). Arkkitehti66, 30–37. o.
szerk.: Paatero, Kristiina: The Line - Original Drawings from the Alvar Aalto Archive. Helsinki: Alvar Aalto Foundation (1993). ISBN 951-9229-81-7
Schildt, Göran. Alvar Aalto, A life's work: Architecture, Design and Art. Helsinki, Finland: Otava Pub. Co (1994). ISBN 978-9511129752
Suominen-Kokkonen, Renja. Aino and Alvar Aalto – A Shared Journey – Interpretations of an everyday modernism. Helsinki: Alvar Aalto Foundation (2007). ISBN 978-9525371321
Ez a szócikk részben vagy egészben az Alvar Aalto című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
.jpg)
